Nem tudom, miféle titokzatos kapcsolata van Tamás Doktornak az új évekkel,
de tény, hogy az eddigi négy fordulóból, amit ezekkel a madárkákkal töltöttem,
kettőben ő is szerepelt : egyszer az év elején, egyszer meg a végén.
Három évvel ezelőtt az év első munkanapján látogattuk őt meg Csivikével
(akit érdekel, megtalálja a CSICSU CSALÁD-ban, ezen az oldalon),
idén meg úgy alakult, hogy az utolsón tettük tiszteletünket a Jász utcában.
*
Hogy így alakult, az kizárólag az én szégyenem :
tudtam nagyon jól karácsony előtt is, hogy illene meglátogatni Miklós Doktort,
ahogy minden évben szoktuk, advent idején –
már csak azért is, mert ugye Mikuláskor van a névnapja.
Valahogy azonban elcsúsztam az idővel (vagy nem is tudom, mi volt az igazi ok) :
bíztam benne, hogy kibírják még azok a karmocskák az új évig,
nem akartam belerondítani a karácsonyi készülődésbe az orvos-látogatással.
Pedig valójában beletartozik az adventünkbe ez a program,
bármennyire is rossz élmény mindhármunknak a befogás meg az utazás.
A karácsonyra feldíszített rendelő meg az ünnepi hangulat mindenért kárpótol.
Idén azonban kimaradt az életünkből az újbudai karácsony,
mert mire a hosszú, ünnepi hétvége után úgy döntöttem,
hogy mégse merem megvárni a jövő évet Csuvika karmainak nyisszantásával,
kiderült, hogy Miklósról már lemaradtunk : egész héten délelőtt rendel,
én meg délelőtt nem vagyok képes útnak eredni, még rövid távra sem, madarak nélkül.
*
*
Leghamarabb vasárnap este mehettünk volna Miklóshoz, január harmadikán -
és ez még borzasztó távoli időpontnak tűnt hétfő délelőtt,
amikor elkezdtem szervezni ezt a kis nyisszantós kirándulást.
Meg hát a vasárnapi ügyelet nem is arra való,
hogy akkor intézzek ilyen piszlicsáré ügyeket, mint a karomvágás.
Hívtam a Jász utcát : ott is csak szerdára (tegnapra) kaptunk időpontot, de kaptunk.
Igazában jobb is volt így, hisz a Jász utca közelebb van és könnyebben elérhető -
csak a karácsonyi hangulatot sajnáltam nagyon, hogy abból most kimaradtunk Újbudán.
De ezért csak magamnak tehetek szemrehányást,
hisz mehettünk volna karácsony előtt, mint máskor.
hisz mehettünk volna karácsony előtt, mint máskor.
Nem tudom, miért képzeltem idén, hogy megvárhatjuk az új évet,
hisz háromhavonta szoktunk karmot vágatni,
és a három hónap bizony most telt le, tegnapelőtt.
Talán azt hittem, pár nap már nem számít ide vagy oda –
de bizony számít, hisz maga a három hónap is egyre nehezebben tartható.
Rövidíteni sem igen akarnám, hisz minél gyakrabban vágatom Csuvika karmait,
annál gyorsabban nőnek – de úgy látszik, hosszabbítani se lehet.
*
Különben is mindig így járok :
egy darabig nézegetem azokat a szegény karmocskákat,
hogy áááá, még nem is olyan nagyok –
aztán meg szinte egyik napról a másikra találom úgy, hogy de igen, már ijesztőek.
Bevallom, szégyenszemre most is úgy esett,
hogy a legutóbbi bejegyzésnél már a szerint (is) válogattam Csuvika képei között,
hogy melyiken nem túl feltűnőek a félelmetesen túlnőtt karmai.
Pedig hát szegény madár akkor is szenved tőlük, ha én nem mutogatom őket.
*
*
Bármennyire is féltem a befogástól, bármennyire is sajnáltam a madárkákat,
tegnap direkt örültem, hogy orvoshoz kell mennünk és elmenekülhetünk itthonról :
az alattam lévő, hónapok óta üresen álló lakást megvette valaki,
és volt olyan kedves tegnapelőtt, a két ünnep között megkezdeni a felújítást.
Hogy ez mivel jár, azt el se tudja képzelni, aki még nem próbálta.
Valahol már leírtam (talán a vendégkönyvben),
hogy tegnapelőtt ugrált a komódon a karácsonyfám,
tegnap meg hintáztak és zörögtek a konyha falán a szedőkanalak,
ahogy fúrtak és döngettek alattunk, reggel nyolctól úgy délután ötig, szünet nélkül.
Bíztam benne, hogy legalább ma, Szilveszter napján béke lesz és nyugalom,
de persze tévedtem : ma is ugyanúgy megy a furkálás és döngetés, mint tegnap.
Nem hinném, hogy ez az új fickó lesz a kedvenc szomszédom...
Annál, ami most folyik nálunk, tényleg jobb volt még az orvos-látogatás is.
Szegény kicsi kincsecskéim edzésben vannak : ha lesz este petárdázás,
az már föl se fog tűnni nekik azok után, amit harmadik napja hallgatniuk kell.
Nyilván eltart még hónapokig ez a móka – és nem lehet mindennap elmenekülni előle.
Úgyhogy egyelőre nem sok jót ígér a szép új évecske :
örülhetünk, ha nem dől fejünkre a ház, hisz öreg már az ilyen megpróbáltatásokhoz.
*
De azért a madárkák befogása se volt tegnap felhőtlen öröm...
Szegénykéim eleve ki voltak készülve az egész délelőtti raboskodástól
(meg nyilván az iszonyatos hangzavartól is, bár azt viszonylag jól tűrik),
úgyhogy mire a levadászásukra sor került, igen spannolt volt már mind a kettő.
Csivikét akartam elsőként megkaparintani, mondván, hogy ő az egyszerűbb eset :
hát most nem volt az. Menekült előlem ő is derekasan, nagyon nehezen adta meg magát.
Csuviról meg már ne is beszéljünk !
Voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, hogy szégyenszemre feladom :
lesz, ami lesz, de nem ér annyit a karomvágás,
hogy a cél érdekében infarktust kapjon a madaram,
és már ne is legyen kit manikűrözni.
De aztán valahogy mégiscsak befogtam őt is.
Szegény kicsikém... még este is menekült a kezem elől, amikor osztottam a vacsorát.
*
*
Jó hideg volt tegnap (bár annyira végül is nem, mint ahogyan ígérték az időjósok),
azt se tudtam, mit pakoljak a nagy szatyorba tegnapelőtt,
hogy meg ne fagyjanak útközben szegény pindurkáim.
Van ugyan egy tömlőnk (ajándékba kaptuk), amivel elvileg melegíthetném őket,
de hát a szatyor tömlő nélkül is annyira nehéz, hogy a használata szóba se jöhet.
Be kellett érniük négy polár takaróval, egy fürdőlepedővel,
egy hatalmas nejlon zacskóval, meg a karton dobozzal,
amibe pont befér a dög nehéz a szállító ketreckéjük.
Mindez részletesen le van írva és fényképezve a TÉLI SZATYOR című mesében
(onnan puskáztam én is, mit hova kell pakolni), akit érdekel, ott megnézheti.
Mindössze annyit változtattam, hogy az ötödik pokrócot nem tettem rájuk :
úgy találtam, hogy elég a fejük fölé az a rengeteg polár és frottír réteg,
ami egymásra hajlik az oldalsó takarókból.
Így is inkább attól tartottam, hogy megfulladnak szegénykéim,
de aztán Tamás Doktor is megerősített abban, hogy ez lehetetlen.
*
*
*
A közlekedéssel nagyjából szerencsénk volt,
oda-vissza elég hamar jött a harminckettes busz.
Odafelé még fűtés is volt benne (visszafelé, egy rozoga példányban, már nem),
akkor kicsit ki tudtam takarni a madárkákat, hogy kapjanak több levegőt.
A rendelőben pedig megint csak nem kellett várakoznunk,
szinte azonnal sorra kerültünk, még a saját időpontunk előtt.
Hihetetlenül hamar hazaértünk
(háromra voltunk berendelve, de már négy előtt itthon voltunk),
folyt még alattunk vígan a döngetés és furkálás, mire megjöttünk.
Tamás pillanatok alatt lenyisszantotta Csuvika karmait,
Csivikéről pedig úgy találta (ahogy én is), hogy rajta nincs mit vágni.
Így Pici Tündérem csak társaságnak jött -
meg persze főleg azért, hogy ne kelljen egyedül itthon maradnia.
Magára hagyni nemigen lehet egyiküket sem -
pláne nem ilyenkor, mikor verik szét alattunk a házat.
*
Így aztán mégis meglett a karomvágás szegény Csuvikámnak, még az óévben.
Akkora kő esett le rólam ezáltal,
hogy igazában most kezdődik számomra az ünnep, amikor már vége van.
Mondogattam is magamnak a hét elején (akkor még csönd volt),
hogy nálunk Szilveszterkor lesz az igazi karácsony,
mert akkor már egész biztos nem jön vendég, Csuvika karma is le lesz vágva,
senki és semmi nem rondíthat bele az ünnepi hangulatba.
Ebben sajnos tévedtem (mert az új szomszédnak sikerült belerondítania),
de azért a nehezén már mégiscsak túl vagyunk,
a Szépséges Kékséges pedig vadonatúj karmocskákkal vághat neki az új évnek.
Jövőre majd ezt is másképp csináljuk – mint annyi mást.
Feltéve, hogy megérjük a 2016-os adventet... de reménykedjünk, hogy igen.
*
Mindenkinek boldog új évet kívánunk :
minél kevesebb orvos-látogatással, minél több örömmel, békével és nyugalommal.
*
**
*
(2015)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
*
*
*
*
Új kommentek