Nincsenek jó híreim, sajnos, és igazában írni sincs kedvem – bár azért nem csak a letörtségem miatt maradtatok mesék nélkül, bő két hétre. Aki nézi a vendégkönyvet is, az már tudja, hogy éjjel-nappal itt ültem a gép mellett, szó szerint a rosszullétig, még ha nem is a blogot írtam. Az XP várható elhalálozása miatt cserélnem kell az operációs rendszeremet, és ahhoz, hogy ez megtörténhessen, a világon mindent ki kellett másolnom külső vinyóra, amit nem szeretnék végleg elveszíteni. Márpedig elveszíteni semmit sem szeretnék – így aztán volt mivel játszadoznom az utóbbi két hétben. A szerviz sajnos nem vállalja a mentegetést (nem is csodálom), mert nincs rá idejük. Tegnapra jutottam el odáig, hogy most már talán minden képem, filmem, szövegem és egyebem biztonságban van : reményeim szerint a jövő hét valamelyik napján elviszik a gépemet, hogy pár nap múlva megújulva kapjam vissza. Kölcsön gépet szereztem ugyan (bár egyelőre még az se biztos, hogy egyáltalán működik), de azért alighanem megint jön majd egy hosszabb szünet a grafomániámban, hisz a pótgépen nemigen fogok blogot írni, legföljebb képek nélkül – de úgy meg minek ? Úgyhogy nézegessétek majd mese helyett a vendégkönyvünket : ha lesz kinek, nyilván ott fogom elmesélni a dolgok aktuális állását.
Elhervadva viszont egyáltalán nem a várható géphiány miatt vagyok : alig várom, hogy megújulva visszakapjam. Überolni biztos nem fogja a 7-es az XP-t, de talán majd sikerül azzal is zöld ágra vergődnöm. Lesz, ahogy lesz – csak működjön, és legyen biztonságban ! Ez tehát nem ok a bánatra, hiszen úgy várom, mint valami ajándékot.
Elbúsulva és elfáradva Csuvika miatt vagyok.
Mit sem változott a helyzet az elmúlt két hétben – vagy ha változott, hát csak rosszabb lett. Pontosan ugyanaz történik minden este, amit a 99-es számú bejegyzés filmjein láttatok – de nem ám pár percig, mint a videón, hanem akár másfél órán keresztül, attól függően, hogy mennyi idő alatt sikerül úgy-ahogy megetetnem Csivikét, és elvégezni a kalitkában az esti takarítást. Nemhogy másfél óra, de tíz perc után már kissé szédelegve csinálom, amit éppen kell, hisz Csuvika megvadult kobakja ott himbálódzik az orrom előtt, a fejemtől talán tíz centire. Iszonyú sebességgel, magán kívül rángatja ide-oda a rácsokon azt a jobb sorsra érdemes, szép kis fejecskét : a puszta látványba bele lehet betegedni. Hogy átélni milyen lehet, azt inkább végig se gondolom. Mindenesetre csoda, hogy Csuvika még bírja… Én már alig.
Csivinek viszont (velem ellentétben) kötélből vannak az idegei : néhány nap alatt tudomásul vette, hogy Csuvikája megőrült, és szeme se rebben, míg magából kissé kifordult lovagja csinálja a cirkuszt esténként. Ül szépen a jobb első sarokboton, és hiába villódzik Csuvi farkának árnyéka a kis arcán meg a csőre elé tartott etetőn, az én kis tündérem békésen falatozik, mintha minden a lehető legnagyobb rendben lenne. Ha néha mégis betelik nála a pohár, egyszerűen fölmászik a kakasülőre, és egyetlen gyors csőrcsapással lezavarja onnan Csuvikát, hogy utána máris jöjjön vissza hozzám, folytatni a vacsorát. Persze Csuvika addigra már megint ugyanott ül és ugyanazt csinálja, de ilyenkor Csivike nem intézkedik újra, hanem egy ideig megint békésen tűr. Én borzasztóan vigyázok (legtöbbször sikerül is), hogy bírjam türelemmel és a lehető legnyugodtabb hangomon beszéljek Csuvikához – bár ez nagyjából mindegy, mert amikor így kifordul önmagából szegénykém, egyáltalán nem érzékeli a külvilágot, és szerintem nem is hallja, hogy éppen mondok neki valamit.
Közben azt a (nem túl meglepő) felfedezést tettem, hogy Csuvika őrületét nem csak (és nem is főként) férfiúi kínjai okozzák, hanem a puszta tény, hogy nem teheti azt, amit éppen szeretne. Vagyis nem lovagolhatja reggelig a pamutnőjét – de úgy tűnik, hogy igazában nem is a lovaglás itt a lényeg. Mindjárt elmondom, mire alapozom ezt a fura feltételezésemet.
Szerda éjjel (ma vasárnap van) lemostam az imádott bojtocskát, miután a madárkákat már lefektettem. Undormány volt már ránézni is, nem is álltam neki leszerelni a botról, hanem ágastól vittem a zuhany alá, hogy egy kicsit rendbe hozzam. Gondoltam, reggelre talán majd valamennyire megszárad. De persze nem száradt meg (vastag a kötél, pláne a csomók rajta), így az én felajzott kakaskám ordítva szitkozódott másnap, hogy elrontottam a pamutnőjét, nem tudja használni. Eszét vesztve röpködött össze-vissza a szobában, és egész nap csak sírt, nem találta a helyét a bojtocskája nélkül. Százszor odament ellenőrizni szegénykém, mert nem akart hinni a szemének, de mindig megállapította, hogy nem jó, valaki elrontotta az éjjel az ő játékát.
Föl voltam rá készülve, hogy ilyen hisztis és zokogós nap után az esténk még a szokottnál is szörnyűbb lesz. Ehhez képest Csuvi Gyerek tisztességes időben hazarepült a kalitkába, és úgy csináltuk végig az esti takarítást meg a késői vacsorát, mintha soha nem is lett volna se pamutnő, se semmiféle éjszakai cirkusz a világon. Csuvika kifogástalanul viselkedett, egyszer se mászott a plafonra, egyszer se dörgölte a fejecskéjét a rácshoz a kakasülőn - viszont kerek másfél órán keresztül zabált és ivott váltakozva, hisz előtte már vagy két hétig nem evett szinte semmit. Pedig ha valaha, hát csütörtök este igazán lehettek volna férfiúi kínjai és elvonási tünetei, hisz egész álló nap egyszer se lovagolta meg a bojtját.
Sajnos az édeni állapot nem tartott sokáig : péntekre megszáradt a bojtocska, Csuvika visszakapta a pamutnőjét, én meg a szokásos esti cirkuszokat. Hogy meddig fog tartani, nem tudom. Ha így marad örökre, alighanem a Dunának megyek, mert ezt soká nem lehet bírni türelemmel. Épp azon méláztam tegnap, milyen szerencse, hogy nem ezt a jelenlegi párocskát fogtam ki kezdő madaras koromban – mert ha tőlük szereztem volna az első tapasztalataimat, valószínű, hogy nemigen vágytam volna további madárkákra soha többé.
Bár Csivikére igazán egy szavam se lehet – sőt nem győztem sajnálni szegénykémet egész héten, hogy két bolond mellett ő az egyetlen normális személy a családban. Csuvika el van foglalva a bojtocskájával, azt eteti, azzal beszélget, Csivikére rá se néz egész nap – én meg ugye ki se látszom a számítógépből, két hete csak akkor állok föl mellőle, ha muszáj vásárolni mennem. Szegény pici tündérem meg csak búslakodik a kalitkában, és várja, hogy végre már őt is vegye észre időnként valaki. Valamelyik nap Csuvika éktelen üvöltésére rohantam be a konyhából : kiderült, hogy Csivike trónol a pamutnőn, lezavarta róla Csuvikát. De többször nem próbálkozott szegénykém ezzel a merénylettel. Belátta, hogy minden hiába : a bojtocskával még ő se veheti fel a versenyt.
Jól kifogtuk szegény Csuvikát (meg ő is minket), mert azért nem hinném, hogy minden hullámos férfiú ekkora bika, mint ő. Képes akár naponta hússzor is meglovagolni az imádott bojtját – és ez azért kicsit többnek tűnik a normálisnál. Nem mintha olyan sok tapasztalatom lenne – de azért Csupikánál is láttam, amit láttam. Neki is megvolt a „guminője”, ám nem használta mindennap, és főleg nem naponta többször. Igaz, hogy ennyi idős korára, mint amennyi Csuvika, ő már túl volt két fészekaljnyi fióka fölnevelésén, és éppen pihente az apaszerep fáradalmait. Egyébként is egy sokkal nyugodtabb, alkalmazkodóbb madárka volt, mint ez a kelekótya Csuvicsek. Csuvi már picinek is akaratos volt és önfejű, mostanra pedig csak erősödött benne ez a nem túl szerencsés tulajdonság. És hát persze nagy pechje van Csivikével, aki talán tényleg meddő – vagy ha nem, hát nem szereti eléggé Csuvikát. Egyik variáció sem ígér túl szép jövőt a legénynek.
Gondoltam már arra is, hogy hagyom Csuvit kint aludni az imádott bojtján, hisz Csivike is aludt nem egyszer Csuvi kis kalitkáján, amikor még nem lakhattak együtt, mert Csuvi csak pár napja volt itthon, nem lehetett kiengedni a ketrecből – ám Csuvika sajnos nem Csivike, vele félnék megpróbálni a kint alvást. Csivi kicsi korában is abszolút nyugodt és megbízható madárka volt, Csuvika viszont teljesen kiszámíthatatlan, nem lehet tudni, mit hozna ki belőle a villanyoltás a szokatlan helyen. Sőt nem is igen valószínű, hogy merne a mászókán maradni, hisz éppen azzal tudom (?) őt hazavarázsolni a kalitkába késő este, hogy leoltom a szoba mászóka felőli részén a lámpákat. Ettől még nincs teljesen sötét, de Csuvi így is átkozódva hazarepül, mert kevésnek találja a fényt a bojtja körül. Nem hiszem, hogy ott merne maradni éjszakára – arról nem beszélve, hogy Csivike sem igen aludna el nélküle.
Úgyhogy semmivel se lett jobb a helyzet az elmúlt két hétben – sőt rosszabb lett, mert azért azt nem hittem volna, hogy állandósul az esti őrület, és erre kell berendezkednünk a hátralévő életünkre. Lehetne még esetleg elindulni azon az ösvényen, amit véletlenül fedeztem föl, amikor lezuhanyoztam a bojtot – ám előbb-utóbb úgyis találna mást helyette Csuvika, ha ezt elvenném tőle. Rendszeresen lespriccelni meg nem akarom, mert még majd fölfázik nekem kis bolondom, míg próbálgatja, hogy jó-e már. Bízom benne, hogy ha megjön a nyár és vele a kánikula, a nagy meleg talán csökkenti Csuvika lelkesedését, és nem lesz kedve meg ereje a lefekvés előtti cirkuszokhoz. Ő amúgy is nehezen viseli a hőséget – hát majd meglátjuk. Mindenesetre a tavasz eddig nem hozott ránk semmi jót, az biztos.
A sok bajuk mellé még a vakuval is elég sokat kínoztam a madárkákat az utóbbi időben : ha véletlenül nem kotlok a gépnél, akkor lesben állok valahol a mászóka körül, csőre töltött fényképezőgéppel, és próbálom rábeszélni a röpködésre a madárkákat – akik igen hamar rájöttek, hogy mire vágyom, és azóta juszt se mozdulnak semerre. Ezen is jókat szoktunk veszekedni – de azért már született néhány szárnyas felvétel. Kreáltam is külön albumot a röpködős képecskéknek az INDAFOTÓ-n, aminek a tartalma majd folyamatosan bővül. Az eddigi képeket megnézhetitek ITT. Kattintással tudjátok kinagyítani a fotókat, utána pedig az oldalsó nyilacskákkal lehet előre-hátra lépkedni. Némelyik igazán aranyos lett.
(2014)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
Új kommentek