Na itt vagyok, kérem szépen – bár ha most mesélni kezdek, akkor megint elmarad az ebéd. Mindig így járok : tele hassal nem lehet géphez ülni, mert abból gyomorgörcs lesz, így választanom kell a táplálkozás (és az azt követő dagonya) meg a gép között. Általában az utóbbi a nyerő („csak egy órácskára”), amiből persze az lesz, hogy ideragadok a madárkák vacsora-idejéig, akkor meg már késő van enni, marad a „bekapok egy szendvicset” megoldás.
Mit csináljak, ha folyton történik valami ?

Most például az történt, még tegnap este, hogy Csivikém újabb lépést tett az odúja felé. Azaz csak tett volna – amint azt már kommentben elpletykáltam, még frissiben. A kommenthez viszont nem tudok képet mellékelni (vagy csak nehézkesen), azért kell a mese. Különben is megér ez a hír annyit, hogy külön bejegyzésben legyen megörökítve. Célba végül most sem ért a kis drágám, de teljesen egyértelmű volt, hogy igenis tudja, mit szeretne és hova akar eljutni – csak hát olyan kis mafla, nem találta meg a megoldást és a lefelé vezető botot.
Vagy én vagyok mafla, aki nem tudok neki megfelelő utat kialakítani az odújához.

Megint a hangokra lettem figyelmes : hallottam, hogy Őnagysága az odúja falán kaparász. Itt ültem a helyemen, viszonylag közel a kalitkához, de a sok rács miatt nem láttam rendesen : azt hittem, megint a tetőn táncikál, mint pár nappal ezelőtt. Fogtam mindjárt a fényképezőgépet, hátha ezúttal jobb képeket sikerül lekapnom a mutatványról – aztán fölállva észleltem, hogy nem úgy van, ahogy gondolom : Csivike nem kint van, hanem bent, és kifejezetten az odúcska bejárata felé nyújtogatja a nyakát, egy fölötte lévő botról.

Azt rosszul mondtam tegnap a kommentben, hogy ugyanannak a botnak a túlsó végéről indul a lefelé vezető ágacska : nem onnan indul, hanem egy távolabbitól. Viszont az tény, hogy ha átsétált volna Csivike annak a botnak a túlsó végére, amin állt, akkor onnan simán le tudott volna ugrani vagy bukfencezni a lefelé vezető ágra. Ám ekkora távolságot (meg magát a kerülőutat) valószínűleg nem képes átlátni egy mogyorónyi agyacska. Szegény kis tündérem onnan szeretett volna lejutni a lyukhoz, ahol állt – de persze nem mert nekivágni, mert nem érte el a csőrével a bejáratot, akárhogy gebeszkedett, fejjel lefelé. Rács meg ugye ott már nincs, ahol az odú van, hisz azt csak a nyitott ajtóba lehet tenni.

Annyira sajnáltam szegény kicsikémet ! 

Őszintén szólva azt hittem, hogy okosabb és talpraesettebb – de hát sajnos nem az. Lett volna lehetősége pár centivel arrébb létrán is lemászni – csak hát az is kerülőút, és Csivike nem fogta föl. Pedig pontosan emlékszem (képek is bizonyítják), hogy amikor pár órára leszereltem az odút, néhány héttel ezelőtt, ők meg csalódottan keresték, akkor igenis használták a lefelé vezető létrákat, és vidáman lejutottak arra a botra, amit most képtelenek eltalálni. Talán Csuvika ügyesebb az ilyesmiben – de tegnap ő nem nagyon rúghatott labdába, mert Csivi valahogy magának tartotta fenn a jogot, hogy megtalálja a megoldást és a bejáratot. Voltaképpen sikerült is neki, hisz azt most már tudta, hova kéne eljutnia, csak az utat nem fedezte föl hozzá.

Én ennyinek is nagyon örültem, hisz ha már egyáltalán fölkeltette Csivikém érdeklődését az odú bejárata, akkor nagyjából nyert ügyünk van : előbb-utóbb majd csak megtalálja az utat is hozzá. Odébb is raktam még az este a kicsi kék létrát, hogy ha ennyire ragaszkodik a fejjel lefelé való közlekedéshez az én kis akrobatám, akkor legyen meg az öröme, mászhasson az odújába függőlegesben. A kis létra most ott van szinte közvetlenül az odúcska bejárata mellett. Kezdetnek talán jó lesz – bár persze azóta sem járt arra senki. Aztán ha egyszer bejut végre Csivikém a fészekbe, akkor KIFELÉ már feltétlenül észre fogja venni a kényelmes, fölfelé vezető botocskát, és utána tudja majd, hogy befelé is jobb azon közlekedni.

De hát itt még nem tartunk, sajnos.
Az odúcska egyelőre nincs fölfedezve.

Én ezt persze kicsit se bánom, mert holnapután jön a gázos, fölfordítja nekem az egész lakást rendesen : Isten ments, hogy Csivike pont akkor szánja rá magát az első tojás világra hozatalára, amikor itt jövés-menés, túrás-fúrás, rendetlenség és izgalom lesz. A konyhai (viszonylag új) konvektor fog bejönni a szobába, a konyha pedig kap egy még újabb, kisebbet. Úgyhogy lesz munka bőven, szegény mester egy fél napot biztos elvacakol majd vele.

A madárkáknak meg bírni kell – noha Csuvi Gyerek totálkáros volt már tegnap is, amikor a gázos csak megbeszélésre jött föl egy félórára, viszont emiatt a madárkák órákig be voltak zárva, míg vártuk őt. Csuvika annyira kiborult a szokatlan rabság miatt, hogy a rács drótjai között próbálta kipréselni a kis fejét, nem is egyszer, miközben magából kikelve ordított, hogy mi ez a méltánytalanság. Aztán persze látta, mikor már megjött a vendég – de hát elmagyarázni nem tudtam neki, hogy miért van soron kívül zárva az ajtó, minden érthető ok nélkül. Töröm is a fejem, hogy talán majd letakarom a kalitkát csütörtökön, amíg a gázos az erkélyen foltozza a lyukat, mert ez a kis önfejű bandita képes kipasszírozni magát két drót közt a rácson, aztán akkor nézhetünk : volt Csuvika, nincs Csuvika. Ő elég soványka, a drótok között pedig akad egy-két olyan rés, ami szélesebb a kelleténél, sajnos. 

Úgyhogy változatlanul álldogálunk a félúton – és én nagyon remélem, hogy legalább még pár napig nem is lépünk innen tovább.

(2013)