Kissé szkeptikusan bár, de jelentem, hogy Csivike megtette az első lépést az odú felé. Sőt nem is FELÉ, hanem RÁ – csak az a kicsi probléma, hogy nem BELE, sajnos.
A tetején táncikált a kis drágám, és igen meg volt sértve, hogy fölnyitni nem tudja, miközben rajta áll. Úgy látszik, a fizika neki sem erőssége, mint ahogy Csipikémnek sem volt az. (Ő a tükrös virág vödröcskéit akarta folyton kirángatni a kis csőrével, miközben a lábacskájával rajtuk állt.) Csivike most ugyanezt adta elő az odúval : mindenáron bele akart nézni, mintha tudta volna, hogy az a dobozka olyasmit rejt, ami az ő számára érdekes lehet. Talán a szaga vagy a tapintása volt neki ismerős.

Pénteken történt az eset, még tegnapelőtt, csak nem akartam lelőni vele a konvektoros mesét, mert addig alig gyűjtött kattintást, a kedves olvasók pedig általában csak az új bejegyzést nézik, hiába díszelegnek itt oldalt a mesék különféle listái. Meg aztán abban is bíztam, hogy talán folytatása is lesz a Nagy Fölfedezésnek. Persze nem lett – legalábbis belülről nem vizsgálta meg az odúját Csivike. Pedig most már kreáltam hozzá jó kis "lépcsőt" vagy "járdát" is, pár nappal ezelőtt, ami a sűrűbben látogatott homokos edény mellől kényelmesen levezet az odúcska bejáratához – de hát hiába. Senki rá nem tette még a lábát az új botra.

Próbálkoztam azzal is tegnap, hogy kicsit nagyobb rést hagytam az odú és a teteje között, sőt teljesen föl is nyitottam, hátha megint arra jár Csivike, és belemászik – de persze nem járt arra és nem mászott bele. Ő egyébként se szokott a kalitka tetején (pláne nem a fal felőli oldalán) sétafikálni : azért is volt furcsa és szokatlan élmény, hogy az odúja fedelén toporog. Innen a helyemről el se hittem : hallottam, hogy az odú körül matat valamit, de azt hittem, ketrecen belülről piszkálja a fészek fölső peremét, mert ez már máskor is előfordult. (El lehet érni a fölötte lévő botról.)

Időközben arra is rájöttem, hogy az odú fölülről való megközelítése nem jó ötlet : lehet ugyan, hogy ez által Csivi fölfedezné a kalitka belseje felé vezető "ajtót", aztán utána tudná, hogy hova jut, ha belemászik abba a lyukba – viszont megtanulhatná azt is belőle, hogy az odúja nem biztonságos, mert föl lehet nyitni a tetejét. Így aztán nem is forszíroztam túl sokáig ezt a fajta fölfedezést, hanem visszacsuktam a tetőt úgy, ahogy eddig volt. (Teljesen soha nincs lezárva : egy ujjnyi rést biztosítanak a rá tűzködött kölescsipeszek, hogy ne fulladjon meg odabent a szegény madáranyuka.)

Hát így állunk… Ezek a madárkák se rajonganak az újdonságokért – majdnem úgy, mint régebben Csipike és Csupika. Pedig kisebb korukban vagányabbak voltak… Lehet, hogy mégis én fertőzöm őket a megszokotthoz való, merev ragaszkodással ?

Csuvikámnak beszereltem egy (szerintem) igen kényelmes kis ülőrudat a hőn imádott meszecskéje mellé, már körülbelül egy bő héttel ezelőtt : annyit értem el vele, hogy azóta nem látogatja a meszecskét. Mindig a kék létrán lemászva közelítette meg, és a rácsokon kapaszkodva, fejjel lefelé lógva kaparászta : nézni is rossz volt, de neki megfelelt. Előbb kölescsipeszt raktam oda sámlinak : azt se használta, legföljebb az egyik lábacskáját tette rá – noha sok más helyen vígan ücsörög a kölescsipeszeken, minden gond nélkül. Gondoltam, talán egy rudacska jobb lesz – de hát nem lett jobb. Egyszer láttam ráülni Csivikét, de őt meg sikerült elzavarnom azzal, hogy mindjárt meg is akartam örökíteni. A fényképezőgép láttán ő is rögtön lemászott a jó kis ülőkéről, és azóta se próbálta újra. Ráadásul a képből se lett semmi, mert Csivike gyorsabb volt, mint én. Pedig ez a rudacska tényleg jó : ha mégiscsak fölfedezik, szeretni fogják. Talán a tiplirúdtól félnek, mert olyat nemigen látnak maguk körül, mindenhol igazi faágak vannak, vagy műanyag ülőkék. (Lehet, hogy a gyönyörűséges karácsonyfájukkal is ezért sültem föl decemberben : az is főleg tiplirudakból állt.)

Azért nincs kizárva, hogy Csivikém tegnap este is tett egy (másféle) lépést az odúja felé : késő délután arra lettem figyelmes, hogy Csuvika valami sose hallott, teljesen szokatlan hangon kurjongat a kalitkában.
A rekamién ültem egy Nők Lapjával : akkor se láttam volna ilyen távolságból, hogy mi történik odabent, ha nem takarnák el a ketrec oldalát a belül rászerelt játékok. Mindenesetre föltápászkodtam, hogy megnézzem közelről, mi ez a nagy izgalom. Csivikémet lelapulva, oldalra és fölfelé terpesztett szárnyakkal találtam az egyik középső boton : leginkább úgy nézett ki, mint egy papírrepülő, amit a gyerekek szoktak hajtogatni. A felbukkanásomnak nem nagyon örült szegénykém, de utána is tárogatta még lelkesen a szárnyait, most már nem lelapulva, hanem rendesen ülve a boton. Hirtelen fölrémlett, hogy Csipikém is mindig így hívogatta Csupikát, amikor készen állt egy kis enyelgésre és házaséletre.

Hogy sikerült-e tényleg elveszítenie tegnap picinyke tündéremnek a szegény lányok egyetlen hozományát, azt végül is nem tudom – de Csuvika semmihez nem hasonlítható diadalordítása gyanús. (Bár arra nem emlékszem, hogy Csupika is hujjogatott volna, ha éppen sikerült célba találnia.) Ugyanakkor az meg ellentmond a feltételezésemnek, hogy az odúcskát változatlanul nem keresi senki. Hacsak nem valahol máshol nevezett ki fészeknek valamit ez a bolondos madár-kisasszony. Egyelőre ugyanúgy röpköd és fúr- farag, mint máskor : nem látom benne a készülődő, felelősségteljes családanyát, akármerről nézem.

Nem is szeretném látni, még legalább néhány napig : holnap kezdem szervezni a konvektorcserés cirkuszt
Más se hiányozna, mint hogy Csivike meg közben fészkelni akarjon ! Ki tudja, mekkora jövés-menés, túrás-fúrás lesz itt és meddig tart : az izgalmakból nem jönne ki más, csak tojás-elakadás. Az meg aztán végképp nem hiányzik a konvektor cseréje mellé – meg persze egyébként se, soha, senkinek.

(2013)