Elég szörnyű hét áll mögöttem, nincs is kedvem elmesélni – de hát a vendégkönyvben már megígértem a beszámolót, meg a történelmi hűség is úgy kívánja, hogy nyomuk maradjon a teljesen értelmetlen erőfeszítéseimnek. Irreális volt az egész, mint valami rossz álom.
A hetem szokásos rendje mindjárt hétfőn felborult : le kellett mennem az orvoshoz (amióta nyugdíjban vagyok, még nem is jártam nála), így vásárlásról szó se lehetett, mert nem értem volna haza a madárkák vacsoraidejére. A jól ismert formámat a dokinál is hoztam : mivel több mint egy órája ücsörögtem már a váróban, és még mindig összesen két beteg ment be előttem, a harmadiknál kimentem bagózni, gondolván, hogy ő is majd egy félóra múlva kerül elő. Tévedtem, természetesen : mire elszívtam hamar a cigit, már a kartonomat is visszavitték a helyére, mivelhogy hiába szólítottak. Ez volt tehát az indítás – és aztán ilyen is maradt az egész hetem. Csupa izgalom és bosszúság, csupa csavargás, pénzköltés és cipekedés – persze fölöslegesen, mint később kiderült.
Önmagában a hétfői vásárlás csúszása nem lett volna baj : a kedd egy laza nap, belefér, hogy oda tegyem át a csavargást. Igen ám – csakhogy kedd reggelre lett nekem meglepi a belső erkélyen. Azt hittem, elsírom magam : nemhogy a “hivatalos” fészekben, de az egyik fölső virágládában is keletkezett egy tojáska. Hogy ez hogyan történhetett, nem is értem... Nyilván úgy, hogy az erkély eddigi bérlői nem vették még észre, mi készül a fejük fölött – mert hogy a galamb nem tűr meg betolakodót a “saját” erkélyén, ha fészkel, azt már tudom évek óta, tapasztalatból. Szinte ki van zárva, hogy egyszerre két ládában nevelkedjenek kisgalambok ugyanazon az erkélyen : sajnos a galamb közel sem olyan békés természetű.
De ez még csak hagyján : nagyobb baj, hogy én már tudom, amit a buta tubi még nem : a korláton díszelgő virágládában nemigen lehet kisgalambot nevelni, abból nem lesz más, csak halott fióka, akit aztán megint temethetek és sirathatok. Az erkély tetejének tartóelemei nincsenek egy síkban a korláttal, ezért hiába is keresnék valami jó kis rácsot a virágláda mögé, nem tudnám föltenni, mert nincs mihez rögzíteni fölül. És persze az is kérdéses, föl tudnám-e szerelni újra a két virágládát, ha már mögöttük a védőrács is foglalná a helyet. Valószínűleg nem. Legföljebb spárgából csomózhatnék valami hevenyészett kis hálót a korlát és a tető közé, de hát az kutyafüle, nem tart meg egy kisgalambot, ha szegényke ki akar pottyanni. Alatta meg ott van az emeletnyi mélység... De még ha nem hátra, hanem előre pottyan ki, az erkély kövére, akkor is zuhan legalább egy métert : valószínűleg azt sem éli túl. Én meg nem akarok több fiókát temetni, temettem eleget nyolc évvel ezelőtt.
Persze az utálatos ember szerepét sem igen akartam egyértelműen fölvállalni : nem vitt rá a lélek, hogy csak úgy kidobjam a virágládából a szegény kis tojást – habár ott nyilvánvalóan nem maradhatott. Hogy (látszólag) ne legyek tojásgyilkos, nem sok választásom maradt : fogtam a ládát, és leraktam az erkély kövére. Tudtam ugyan, hogy ott nemigen lesz belőle kisgalamb, mert az eredeti tubiszülők majd elüldözik róla az újakat, ha ugyan egyáltalán fölismeri az újabb Tubianyu, hogy az ott lent az ő tojása – de így mégiscsak ők döntenek a fészkelés jogáról, nem én. A szegény kis tojáskából meg az eredeti helyén se lett volna felnőtt galamb, mert ki van zárva, hogy közben ne pottyant volna ki a magas fészekből. És akkor még a viharokról, esetleges jégesőkről nem is beszéltünk... Lent azért mégis védve van valamennyire a virágláda, ha nem is olyan tökéletesen, mint az “igazi” fészek.Hogy leraktam a szegény ládát, attól kicsit megnyugodtam – adva volt viszont az újabb probléma : másik ládát kellett szereznem, mégpedig sürgősen, hisz a tartópántok ott maradtak a helyükön (erről sajnos nincs kép) és balesetet okozhatnak, ha valaki óvatlanul repül rájuk, másrészt meg nincs is eléggé védve az oldalról bevágó eső elől a “hivatalos” fészek, hogy elvettem onnan a virágládát. Más funkciójuk nincs is ezeknek a ládikáknak, csak az, hogy felfogják az esőt : virágot ültetni nem merek beléjük, mert nagyon félek a méhecskéktől. Azt hittem, az újabb cipekedésen kívül más bajom nem adódik a pótlásból, hisz az INTERSPAR-ban mindig lehet virágládát kapni, láttam is nemrég ugyanilyeneket, akciósan. Gondoltam, a vásárlással együtt vidáman elintézem ezt is, virágfölddel együtt.
Csakhogy az istenek mást gondoltak, természetesen. Hiába van MINDIG virágláda kedvenc áruházamban : mikor én keresem, akkor persze pont nincs. Már meg se lepődtem, bár nagyon el voltam keseredve, továbbá a guta is ütögetett, hogy ekkora pechem még nekem se lehet. Hisz az a nyomorult virágláda KELL, méghozzá lehetőleg most azonnal, mielőtt baleset éri valamelyik galambocskámat az üresen meredező, vas tartópántok miatt. (Azokat leszerelni túl bonyolult munka, meg se kíséreltem, hisz csak ideiglenesen voltak fölöslegesek.) Száz szónak is egy a vége : rám jött az őrület, és úgy döntöttem, hogy nekem juszt is lesz estére virágládám, ha beledöglök is. Amúgy is rosszul tűröm, ha valami nem úgy van, ahogy én akarom, most meg ugye nem is rólam lett volna szó, hanem a galambkák biztonságáról. Hiába sejtettem, hogy őrültségre vállalkozom, a már telepakolt, dög nehéz kerekes szatyorral elzarándokoltam még a tér hátsó csücskében díszelgő piacra, sőt (mivel ott sem árultak sehol virágládát a megfelelő méretben), onnan átmentem a SUGÁR-ba is, mert ott is van virágüzlet. Aha... csak az a kicsi probléma, hogy ezek a plázás virágboltok már réges-rég nem virágboltok, hanem inkább méregdrága, elegáns kis butikok, amikben mindent lehet kapni, csak azt nem, amit egy virágüzletnek árulnia kéne. Úgyhogy a SUGÁR-ba is hiába vergődtem át, virágládát ott se kaptam. Pedig hatalmasat kerültem, hogy odáig eljussak, hisz a nehéz kerekes szatyorral nem tudok lefelé menni az aluljáró lépcsőin, így csak az ÁRKÁD-on keresztül tudtam bejutni a SUGÁR-ba (szerencsére egy felüljáró összeköti a két áruházat), és visszafelé is csak az ÁRKÁD-on át jöhettem ki (legalább negyedórás kerülővel), mert ott mozgólépcső visz le a föld alá, és ki tudok jutni simán az aluljáróba. Fölfelé meg már fölrángatom szép lassan a lépcsőkön a szatyromat, az nem nagy kaland.Hogy nem ütött meg kedd estére a guta, azt azóta is ámulva csodálom.
Ráadásul a galambkák is eltűntek : nem ült senki egyik tojáson sem.
Így aztán borult a szerdai nap rendje is : takarítás helyett mehettem az OBI-ba, bár az ügyfélszolgálatuk szerint negyven centis virágláda pont ott se volt kapható. Ám addigra kitaláltam, hogy jó lesz helyette a duplája is : nyolcvan centis pedig volt, az infó szerint. Ettől külön összezuhantam, ugyanis hosszabb virágládákat láttam az INTERSPAR-ban is, de le se mértem őket, mert egyszerűen nem jutott eszembe, hogy két rövid láda helyett megfelelne egy darab hosszú is. Sajnos, már ennyire agyatlan vagyok (főleg a gutaütés határán), pedig lehet, hogy az egész keddi cirkuszt és a szerdai csavargást meg tudtam volna spórolni, ha történetesen nyolcvan centis az INTERSPAR-ban a hosszabb virágláda.
Mindenesetre az OBI-ban több szerencsével jártam : olyan virágláda valóban nem volt, amilyen nekem kellett volna, de más színben és más fazonban igenis kaptam jó méretet. Fölpakoltam tíz liter virágföldet is a hátamra, meg még jó néhány egyéb dolgot, ha már ott voltam – és örömömben még a takarítást is elvégeztem a csavargás után, hogy azért ne boruljon föl teljesen az itthoni rend. Az új virágládákat rögtön kiraktam a helyükre, a lentibe is töltöttem több földet, hogy ne dőljön fel, ha ráugrik a tojáska tulajdonosa – és roppantul meg voltam elégedve magammal, hogy végül mégis letudtam minden feladatot.A baj csak az volt, hogy szegény tojásokat változatlanul nem ülte senki, egyik ládában sem. Tudtam, hogy ebből a játékból már semmiképp se lesz kisgalamb, ám hogy mi történt, azt sehogy se értettem – nem értem máig. Gyanítom, hogy előkerült a szomszéd gyerek, akit már hónapok óta alig látok itthon, és talán ő zavargássza el a galambkákat az erkélyről, ugyanis gyanúsan nagy a csönd, sokkal kisebb a galambforgalom, mint máskor. Továbbá a szemben lévő házban is alighanem bekattant egy szomszéd a varjaktól : már második vagy harmadik napja figyelem, hogy ha nagyon hangosak szegény szárnyasok, az udvar túlsó felében valaki iszonyú hangerővel csapkod vagy durrogtat valamit. Tegnap még egy riasztó is megszólalt tőle... Pedig a durrogásra a varjak nem olyan érzékenyek – szegény galambkák viszont frászt kapnak tőle, és eszüket vesztve menekülnek. (A saját picinyeim nem kevésbé.) Szó se róla : szegény varnyak tényleg hangosan koncerteznek... Csináltam is délután erről pár filmet : remélem, lesz köztük használható. Látni semmit se lehet a videón, csak a fák lombját : a hang az, amit figyelni kell. Ezt hallgatjuk hajnaltól alkonyatig – éspedig nem is ilyen hangerővel, hanem általában hangosabban, mivel a film nem sokkal az egyik durranás után készült, és kicsit visszafogták magukat a károgók.
*
A tojáskákból pedig most már biztosan nem lesz kisgalamb. Hogy mi történt, azt nem értem és el se tudom képzelni : én még adtam magamnak néhány nap haladékot, bár már sejtettem, hogy előbb-utóbb ki kell dobnom az elhagyott tojásokat – de megúsztam a piszkos munkát, mert péntek (tegnapelőtt) reggelre a tojások váratlanul eltűntek, mind a két ládából. Mégpedig úgy, hogy nyomuk se maradt. Fogalmam sincs, ki volt a tettes és mit csinált pontosan. Szarkát ilyen közelről cserregni nem hallottam (igaz, minden áldott nap úton voltam egész héten, közben járhatott itt bármilyen madár), azt meg elég nehéz elképzelni (bár talán nem lehetetlen), hogy a galamb “kézbe” (azaz lábba) fogja a tojást, és elrepül vele, hogy kidobja. Márpedig valami ilyesmi történhetett, mert nem láttam se tojáshéjat, se nedvességet, egyik ládában sem. Most üresen áll mind a kettő – és azért ez szomorú, bár egyáltalán nem örültem, hogy tubigyárrá látszott alakulni az erkélyem. A piros ládából időnként látok kiugrani valakit, de tojás nincs még alatta. Bár ne is lenne ! Nem akarnám újra végigcsinálni azt a rengeteg izgalmat, amivel a fiókák felnövekedése jár – pláne, ha itthon van a szomszéd gyerek. Az ő erkélyén is új virágládákat látok : ez arra vall, hogy hosszú távra tervez. Vagy talán eladta vagy kiadta a lakását, és már nem is ő lakik itt... Akkor megint csak nagy kérdés, hogy ránk nézve mit jelent ez a változás.
Saját pindurkáimat mindebből csak annyi érintette, hogy szerdán az OBI-ban találtam nekik megfelelő, abszolút biztonságos organza függönyt, és persze rögtön meg is vettem, noha függönyvásárlásról szó se volt. Többször is elmentem már kifejezetten függönyt vadászni, de sose jártam sikerrel, így most nem lehetett kihagyni az alkalmat. Legalább volt kedvem még takarítani is a sok csavargás után, abban a reményben, hogy szárnyaskáim utána majd lehetővé is teszik a függönycserét. Ezt csak úgy lehet megoldani, ha ők bent vannak a kalitkájukban, bármennyire is vágytam már látni, hogy mit vettem hát valójában. Jó darabig várakoztattak a kis drágáim, de végül mégiscsak hazavonultak estefelé, még nagyjából világosban. Aztán bent is maradtak szegénykéim, hiába nyitottam ki nem sokára ismét a kalitka ajtaját. Annyira zokon vették a függönycserét, hogy egész este ki se szagoltak a ketrecükből. Csivike nemigen nyilvánított véleményt, de Csuvika ordítva sírt és átkozott jó ideig, hogy mire vetemedtem már megint, hogy merészeltem tönkretenni az estéjét. Pedig nem rossz az új függöny – sőt határozottan jó. Világosabb lett így a szoba, és a kinti zöldből is többet látni, mint a háromrétegű, narancssárga függönnyel. Majd az lesz a téli, ez meg a nyári.*
*
*
(2015)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
*
*
*
*
*
Új kommentek