Jaj, de nehezemre esik most a saját picikéimről írni, mikor a galambkákkal van tele a fejem, miattuk tör a frász éjjel-nappal, szinte szó szerint a rosszullétig. Pedig hát butaság, hisz érdemben nemigen tehetek értük semmit, a sehova sem vezető aggódáson kívül. Meg Tubiapuban is bízhatnék jobban, hiszen a tavalyi gyerkőceit is sikeresen fölnevelte, bizonyára idén is tudja a dolgát. Mégis a szívem szakad meg szegény kis pincurkáimért, akik (úgy tűnik) már a fészekből is ki vannak üldözve, és kénytelenek Csipiék sírocskája mögött meghúzni magukat. Ma ki se jöttek egész nap arról a szűk és kényelmetlen kis folyosóról... Most adtam egy kis soron kívüli nasit nekik, amikor a benti madárkáimnak szervíroztam a vacsorát : Gömböcke elő is jött szépen (Gombóckában nem vagyok biztos), de olyan sovány szegénykém, hogy rossz nézni. Lesben állnak az idegen galambok a nap minden percében, nem tudok már olyankor adni egy kis extra ellátmányt a “sajátjaimnak”, amikor a többiek ne vennék észre. Így aztán a kicsiknek alig jut eleség, hisz ők még csak ügyetlenül totyognak és téblábolnak a nagyok között, azok meg persze odébb lökik és elzavarják őket a magocskák mellől. Tegnapelőtt még vigyáztak rájuk a tubiszülők (akkor lettek bevezetve a társaságba, először merészkedtek ki a ládából), és gondoskodtak róla, hogy senki se zavarhassa meg a kicsiket az első önálló vacsorájuk közben – de ma már rá se bagózott Tubiapu a lányára, sőt inkább mintha maga is zavarta volna el szegénykét. Nekem meg a szívem szakadt bele a puszta látványba – pedig talán csak az életre próbálja fölkészíteni a nagy galamb a kicsit. (Ha ugyan Tubiapu volt... Ez csak most jutott eszembe.) Mindenesetre kisgalambnak (sőt egyáltalán galambnak) lenni nem egy nagy főnyeremény, ezt már többször is megállapítottam. Pedig olyan édesek !Na de menjünk sorjában !
Szó lesz még a galambokról, de előbb Csuvikáról akarok mesélni.
Pontosabban a vízről – illetve Csuvika ambivalens viszonyáról az iváshoz.
Azt már többször említettem, hogy Csuvicsek nem nagy barátja a víznek : amikor Csivi néha megmártózik a habokban (az itatót használva medencének), Csuvi Lovag úgy ordít mellette kétségbeesetten, mint aki biztos benne, hogy vakmerő kis barátnője a vesztébe rohan, és nem is fogja túlélni a pancsolást. Hát még, ha netán Csivi Boszi véletlenül le is fröcsköli őt ! Csuvika számára az maga a vég, menekül is eszét vesztve, és közben velem veszekszik, hogy miért nem csinálok már végre valamit, hát hiszen láthatom, hogy Csivike mit művel.Szóval Csuvika nem egy halacska – nagyobb baj viszont, hogy az ivással is gondjai vannak.
A hullámos amúgy sem arról nevezetes, hogy vedelné a vizet : keveset isznak ezek a madarak, és időnként hajlamosak még arról a kevésről is megfeledkezni. Csivikére ez nem jellemző, azt viszont egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor láttam Csuvit kínálás nélkül, önszántából, itatóból inni közel három év alatt. Inkább csak esténként iszik, mikor ott állok a ketrec előtt, és szorgosan mártogatom a rácsos labdát bele a vízbe. Csuvika csak a labdáról szereti lenyalogatni a vízcsöppeket, meg a rágicsa-ágicsáról, amit rágcsálni nem is nagyon rágcsálnak a kakasülő fölött (ez egy bodzaág, és rágcsálásra a fűzfa jobban megfelelne), inkább csak arra szolgál, hogy legyen miről lenyalni a vízcsöppeket. A csöppeket én pöttyintem oda a kisujjamról, a szomjas csőröcskék pedig boldogan eltüntetik. Csivike iszik közben a tálkából is, mikor fölemelem a labdához, Csuvi ellenben ezerszer is jól meggondolja, hogy belevágjon-e egy ilyen veszélyes manőverbe. Hogy miért fél az itatótól, arról még elképzelésem sincs. Nem emlékszem, hogy valaha is megütöttem volna vele a kis pocakját, vagy bármi más baj érte volna az itató körül. Pedig valaminek biztos történnie kellett, ha az én vagány madaram ennyire ódzkodik az itatótól.Ha mégis sikerül legyőznie a félelmét, Csuvika általában akkor adja ivásra a fejét, mikor már az éjszakai takaró is rajtuk van. Néha az a benyomásom, hogy alig várja szegénykém a takarót, mert amint rájuk terítem (és ilyenkor a következő műsorszám mindig az ivás), Csuvi szinte ráveti magát a kezemben tartott edénykére, és akár hosszú percekig vedel, szünet nélkül. Talán a kalitka fölötti kislámpa fénye tükröződik a vízben, azért várja meg Csuvika az ivással a takarót. Bár akkor sem értem, Csivikét miért nem zavarja ugyanez a tükörkép. Mindenesetre Csuvicsek mindig agyon van dicsérve, ha sikerül az itatóból innia.
*
Ám mindez önmagában nem érne meg ennyi szöveget. Amiért egyáltalán előhoztam a témát, az olyasvalami, ami az edénytől való félelemnél is kevésbé érthető, legalábbis az én számomra. Vagy két hete figyelem, és egészen biztos, hogy nem tévedek : Hős Vitézem csakis és kizárólag olyankor iszik a csőre elé tartott itatóból este, ha Csivi Banya engedi őt a saját helyén aludni. Mikor helyet cserélnek (és erről mindig Csivi határoz, sose Csuvika), szegény Hercegem bele nem dugja a csőrét a felé nyújtott itatóba, erre mérget vehetek. Pedig hát ilyenkor is szomjas : többször is megindul a kis feje a víz felé, de utolsó pillanatban mindig visszaretten. Tegnap is csak néztem ámulva és sajnálkoztam : tárogatta a szárnyacskáit szegénykém, mert melege volt, vadul nyalta a labdáról meg a rágicsa ágról a vízcsöppeket – de az itatóba bele nem nyalt volna, világ kincséért sem. Nyilvánvaló volt, hogy szomjas, mégis hiába kínálgattam neki a tálkát. Ha viszont a saját helyén alszik, szinte mindig teleissza magát alaposan éjszakára. És ez így megy napról napra : most már jó ideje figyelem. Ha alhat a kakasülő bal oldalán, Csuvika boldogan iszik esténként, ha viszont a jobbszélre kényszerül, bele nem dugná a csőrét az itatóba. Tud erre valaki magyarázatot ? Elhiszitek egyáltalán, hogy mindez igaz ? Rég megállapítottam, hogy a hullámosok lelke nem egyszerű képlet – na de hogy ennyire ???Visszatérve a galambocskákra : tegnapelőtt merészkedtek ki először a fészekből a kis drágáim – én meg persze majd’ frászt kaptam, mikor nem láttam őket sem a helyükön, sem az erkélyen. Pedig ott voltak : a fészek melletti sarokból pillogtak rám összebújva. (Sajnos, erről az édes jelenetről pont nincs kép. Hogy miért, azt el nem tudom képzelni.)
*
Este meg azért kellett hosszasan drukkolnom, hogy vajon sikerül-e visszamászniuk a fészekbe – hisz a láda magas, egy ilyen galambgyerekhez képest. De persze sikerült.
*
Tegnap már “rendesen” ki is jöttek, és próbáltak együtt enni a többiekkel.
>
Mára meg eltűntek... Nem jöttek vissza estére sem a fészekbe. Pedig a tavalyiak (akik napra pont ugyanakkor születtek, mint ezek), még június hatodikán is a fészekben alhattak, és csak utána kezdte őket komolyan tanítgatni a repülésre Tubiapu. Ma meg még csak elseje van... Hogy pontosan mikor lettek elüldözve a tavalyiak, arra most így kapásból nem emlékszem – de hogy nem ennyi idős korukban, az biztos. Nagyon el is vagyok keseredve – és csak remélni merem, hogy legalább a láda mögött ott reszketnek szegénykéim. Nem vagyok benne biztos, de mintha egy hatalmas, mérges, idegen galamb rendezkedett volna itt az erkélyen estefelé. Csak az a baj, hogy a környékünk legtöbb galambja teljesen egyforma : ez a nagy is pontosan úgy nézett ki, mint Tubiapu. Igazában lehetett akár ő is – de valahogy más volt a viselkedése. Vagy csak én zakkantam már bele a galambokba meg az értük való aggódásba. Attól félek, el lettek üldözve a szülők, ezek a szerencsétlen, drága kis jószágok meg itt maradtak nekem árván és félkészen. Hiszen még repülni se tudnak ! Ki fogja őket megtanítani, mi lesz velük, ha netán jól gondolom ?
*
*
*
(2015)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
*
*
*
*
Új kommentek