Jaj, de sajnáltam ma, hogy hallgattam Csivikére !
Ha nem teszem, Csuvika nem pottyant volna le a szekrény tetejéről,
és nem került volna a szoba legtávolabbi, ajtó felőli sarkába,
mint valami kis bumeráng vagy gellert kapott lövedék.
*
Ugyanis kirepült a mászókára szegénykém, hosszas készülődés után,
de mire fölért a legfölső botokra, Csivike faképnél hagyta őt,
és a szekrény tetejéről, az ágak magasából csalogatta még följebb.
Hős Vitézem pedig elhitte neki, hogy ő már erre is képes :
oda akart repülni Csivikéhez, nagyon meredeken, nagyon magasra.
Hát persze, hogy nem sikerült !
Legalább egy éve nem is próbált ilyesmit szegény feje,
de ma valahogy úgy képzelte, hogy ő még a régi, egészséges Csuvika.
Épp elkezdtünk egy újabb B-vitamin kúrát, talán attól lett ilyen nagylegény.
Nagyon megrémültem, mikor láttam, hogy pottyan
(kezemben a fényképezőgéppel, mert éppen videóztam),
ám Csuvika nem ijedt meg annyira, mint én : nem is értem, hogy csinálta,
de nem huppant a szekrény előtti padlóra,
hanem esés közben valahogy szárnyra kapott,
és úgy három-négy méterrel arrébb landolt, minden baj nélkül,
a szobaajtó és a kalitkától távolabbi fotel között.
Azon a részen talán még sose járt (bár a közelében igen),
mégis úgy tűnt, hogy nagyjából tudja, hol van :
kicsit ijedten, de elég határozottan totyogott hazafelé,
a kalitka sarkának irányába, mint aki föladta a küzdelmet.
Én viszont nem akartam, hogy föladja (bár nagyon sajnáltam szegényt),
ezért közbeléptem, és kezdtem őt újra a mászóka felé terelgetni.
Tudtam, hogy sok lesz a két fölmászás egymás után (ijedséggel fűszerezve),
de azt is tudtam, hogy ha mégis sikerül, annak később nagyon fog örülni.
Így is lett.
Szegény kicsi drágaságom másodszor is föltornázta magát a mászókára
(addigra már Csivike is kegyeskedett lerepülni hozzá),
és nyilván nem bánta meg, mert fél ötig haza se jött a kalitkába.
Kirepült úgy fél tizenkettő körül, és kint volt egész délután, Csivikével együtt.
Még nézni is jólesett őket : mögöttük a kitárt ablak és a friss levegő,
ők pedig boldogan csiviteltek, fúrtak-faragtak, bóbiskoltak, sétálgattak -
ugyanolyan jól érezték magukat, mint a kalitkatakarítás délutánján, tegnapelőtt.
*
És hogy miben nem kellett volna Csivikére hallgatnom ?
Hát abban, hogy tüntessem el sürgősen Csuvika új kis járdáját,
amit a születésnapjára kapott szegénykém (bár kissé megkésve),
és ami nem is volt fölszerelve többször, csak egyetlen egyszer
(plusz az elkészítés délutánja – hát akkor másfélszer),
ugyanis Csivike nem volt hajlandó kirepülni egyáltalán,
míg látta a szokatlan kis ágat a mászóka és a szekrény teteje között.
Az volt az az eset a múlt héten, mikor egyikük se repült ki egész nap...
Banyácskám úgy találta, hogy az új ágacskával életveszélyessé vált a mászóka.
Sőt nem csak a mászóka, hanem a szekrény teteje is : jobb azt is elkerülni.
Én meg szót fogadtam, bár nem szívesen, és másnap már nem szereltem föl az ágat,
mert más se hiányozna, mint hogy ijedtében Csivikém is leszokjon a röpködésről.
*
Pedig nem volna rossz az a kis járda a szekrény és a mászóka között...
Ha eljutna Csuvika a szekrény tetejéig,
onnan már föl tudna mászni a játszó kalitkára,
arról meg át tudna röppenni az imádott ágaira, ahol egy éve nem járt.
Amilyen okos madárka, szerintem fölfogná, hogy mire való az új kis járdája.
És talán nem félne végigmenni rajta.... legalábbis remélem.
Emlékszem, milyen rosszul esett és milyen megalázónak tartottam Csuvikára nézve,
mikor a doktor bácsija javasolt hasonló megoldást -
igazában nem is tudtam eldönteni, hogy viccből vagy komolyan.
Akkor még elején voltunk a repülési problémának, azt hittem, lesz rá megoldás.
De hát nem lett, hiába telt el közben egy teljes év -
én pedig elfogadtam, hogy Csuvikának ez jutott, neki ezt dobta az élet.
Rég nem tekintem már a büszkeségét, csak a kényelmét és a biztonságát.
Illetve nem is így mondanám, inkább úgy, hogy ma már másra lehet büszke.
Elvégre a suliban is agyondicsértük a gyerekeket,
ha ügyesen használtak egy új járókeretet vagy elektromos kocsit...
Akkor Csuvika miért ne lehetne büszke a segédeszközök helyes használatára ?
De hát ma nem volt mit használnia.... Jaj, de bántam !
Bár persze nincs rá garancia, hogy elnyerte volna a tetszését :
a másik, padlóra való, meredek járdáról például kiderült, hogy nem kéri.
Pedig mennyit dolgoztam vele, és milyen pompásnak találtam !
Csuvika viszont fél tőle – vagy egyszerűen nem értette meg, hogy mire való.
Vagy csak azt nem értette, hogy minek oda MÁSIK följáró,
mikor mögötte lifeg az ismert és jól bevált kötéllétrája.
Kétszer is megszemlélte közelről a partvisnyél-járdáját, de rálépni nem mert,
ment hátra a sarokba, hogy a kötélhágcsón érjen haza, ahogy eddig is tette.
Meg is nézhetitek, bár a film nagyon ócska -
de azért látszik rajta, hogy nem a kényelmes rúdon mászik Hős Vitézem.
de azért látszik rajta, hogy nem a kényelmes rúdon mászik Hős Vitézem.
*
*
Arra az egyre jó volt az újabb följáró, hogy mögötte könnyen megtalálta a régit.
Most már föl se kötözöm az újat, ha kint van, de megtanult a padlón tájékozódni,
nem tétovázik, célirányosan totyog be a sarokba, a köteléhez.
És úgy szalad föl rajta, mint akit zsinóron húznak.
Pont azért találtam ki a másikat, hogy ne legyen olyan fárasztó a hazafelé út -
ő meg, mintha csak mutatni akarná, hogy egyáltalán nem is fárasztó,
pillanatok alatt fölszalad a tüskés kis létráján, a kényelmesre rá se néz.
Hiába : nem könnyű nálunk újításokat bevezetni.
De azért ezzel a szekrényre vezető kis híddal majd még próbálkozom.
Remélem, nem lesz belőle baj.
Ahogy már említettem : ma kezdtük az e havi B-vitamin kúrát.
Csuvika megint valósággal vedeli – pedig napok óta figyeltem, hogy alig iszik.
Csivike meg azonnal meg is fürdött benne – ami nála a legnagyobb elismerés jele.
Érdekes, mert áprilisban ugyanígy örültek neki, de májusban nem nagyon itták.
Lehet, hogy elég volna kéthavonta adni ?
Sajnos a doki is ugyanazt mondta, amit én magamtól is látni véltem :
hogy ezek a csodalötyik csak addig hatnak, míg használjuk őket,
de tartós hatásuk nincs, nem épülnek be a szervezetbe, ahogy kellene.
(Tamás ennél értelmesebben fogalmazott, de ez volt a lényege.)
Viszont túladagolástól szerinte nem kell tartani – hát akkor legyen a kúra havonta.
Mindenesetre most boldogan isszák – azért valami kis hatása talán csak lesz.
Továbbá a tollváltó rudacskákat is boldogan kopasztják,
pedig most pont nem vedlik egyikük sem.
A rudacskák még valamikor május közepe táján érkeztek,
talán Csivike ötödik évfordulójára, mert akkor bizony vedlettek,
gondoltam, most legyen inkább ilyen nasi, a szokásos tojásos rúd helyett.
(Nem mintha hinnék a vedlést segítő hatásában, de amúgy is guszta volt.)
*
*
Aztán a rudacskák csak lógtak a kalitkában hosszú hetekig, érintetlenül.
A madárkák vedlettek, a tollváltó rudak meg unatkoztak.
Már épp készültem kidobni őket (hátha meg is romlottak a melegben),
amikor szeszélyes pindurkáim egyik napról a másikra úgy döntöttek,
hogy ők ezt imádják, sőt létezni se bírnak nélküle, ez a kedvenc nasijuk.
Puff neki ! Egy jó hónapig rá se néztek, most meg napok óta rajta lógnak.
Igazán mi sem egyszerűbb nálunk,
mint a madárkák kedvére tenni és eltalálni a gusztusukat.
*
*
Ráadásnak pedig kaptok még egy filmecskét, amin nem történik a világon semmi,
mert Csivike megsértődött és szoborrá merevedett a kamera láttán -
viszont megcsodálhatjátok rajta Csuvika igazi színét,
mert Csivike megsértődött és szoborrá merevedett a kamera láttán -
viszont megcsodálhatjátok rajta Csuvika igazi színét,
ami ilyesmi kék, nem pedig türkiz, mint a vakus képeken.
*
(2017)
Új kommentek