Azt hiszem, lassan ideje volna örökbefogadó szülőkről gondoskodnom drága madárkáim számára, mert ha így haladunk, rövidesen nem leszek alkalmas arra, hogy ellássam őket. Ez persze egyelőre csak vicc – de azért az nem volt olyan vicces szegény pindurkáimnak, amit műveltem a kalitkájukban pár nappal ezelőtt, szombaton, a hosszadalmas és unalmas kalitkazuhanyozás estéjén. A frászt hoztam rájuk a hülyeségemmel – és az egészben az a legszebb, hogy még csak nem is tehetek róla, mert fogalmam sincs, mi történt velem, milyen erő lökte ki a kezemből a zabos tálkát, amiből éppen Csivikémet akartam kínálni.
Márpedig ez történt : egyszerűen elejtettem az edénykét, amit (szerintem) stabilan fogtam, és neki sem ütöttem semminek. Egyszer csak zutty : kiesett a kezemből – teli frissen cserélt, szép tiszta zabbal, bele az éppen csillogóra és villogóra suvickolt kalitka fenekébe. A madárkákra nem esett rá (Csuvika valahol följebb trónolt, Csivi meg talán a boton ült, nem az edényen), de a hatás így is leírhatatlan volt. Szegény drágáim eszüket vesztve kezdtek röpködni azon a csöpp helyen, mentek neki mindennek rémületükben, egymással is többször ütköztek – annyira megijedtek a csattanástól meg (ráadásul) az én ijedségemtől. Mert persze megijedtem én is, noha igazában nem történt komoly baj.
A vacsorának természetesen lőttek : szegény kis árváim szoborrá merevedve reszkettek a tükrös virág levelén meg a mellette lévő zöld rudacskán (ha baj van, mindig azonnal egymás közelségébe húzódnak), és legalább félóráig szó szerint meg se mertek moccanni. Hogy bármit elfogadjanak a kezemből vagy netán megközelítsék az etetőket, arra később se bírtam rávenni őket : gyakorlatilag éhesen mentek aludni, bár az éjszakai köleskéjükből később már azért szemezgettek egy kicsit. Még másnap sem fogadták el tőlem a szokott vacsorát (egyik sem akart a kezemből enni semmit), majd csak harmadnap (azaz tegnap) merészkedtek újra a kezem közelébe, de akkor is inkább Csuvika. Csivike még tegnap is tartott tőlem – igaz, közelgett már a vihar, lehet, hogy attól is nyűgös volt szegénykém.Hát így jártunk... Mielőtt rosszra gondolnátok, a biztonság kedvéért megjegyzem, hogy inni még szilveszterkor se szoktam, vagy húsz éve biztos nem volt a számban semmilyen alkohol. (Korábban is csak sátoros ünnepeken, egy-két korty, ha valaki nagyon erőltette.) De hát úgy látszik, én már szesz nélkül is tudok szédült lenni. Gyakran előfordul, hogy nekiütöm a kezemet ennek-annak, a magokat pedig előszeretettel szórom az asztalra, miközben ellenőrzöm egy pici tálkában, hogy nincs-e bennük valami nem oda való – na de az csak egy kiskanálnyi adag egyszerre, és nem is szoktam mindet kiszórni. Ám hogy egy egész etetőt kiborítsak, sőt szabályosan eldobjak, ilyen még nem volt. De hát gondolom, egyre több olyasmi adódik majd, ami eddig nem volt... Ezek a kis szerencsétlenek meg itt állnak egy ilyen selejtes és használhatatlan Szárnyatlannal. Nem szép dolog ez a sorstól, hogy pont addigra teszi alkalmatlanná az idős embert a gazdi szerepére, mire leginkább szüksége (és ideje) lenne rá, hogy valami védtelen kis lényről jó szívvel gondoskodjon.
Akartam még sok minden mást is mesélni, de valahogy nem illik ide. Majd máskor. Különben sincs sok kedvem a firkáláshoz, mert megint a galambokkal van tele a fejem. Az ő szénájuk még a picinyeiménél is rosszabbul áll – de erről itt nem akarok most írni, elmeséltem már a vendégkönyvben. Mindenesetre mostanában elég nehéz időket élünk.
*
*
*
(2014)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
*
Új kommentek