Csúnyán alul maradtam tegnap Csivikével szemben, az egymás megértéséért folytatott nemes küzdelemben – ráadásul alig néhány órával azután, hogy nem győztem ámulni és bámulni pici tündérem zsenialitásán. Ő ugyanis igenis megértett engem (el se fogjátok hinni), nekem viszont nem sikerült megértenem őt. Nem is tudom, hogyan lehettem ENNYIRE sötét és figyelmetlen…
Kezdem a végén, a saját szégyenemmel.
Bőven benne jártunk már az esti készülődésben, mikor arra jöttem vissza a konyhából, kezemben az éjszakai kölesfürtökkel, hogy Csivike ül az egyik középső boton, bököd lefelé a kis csőrével, hogy oda kér valamit. Nem is igen csodáltam, mert Csuvika megint nem engedte őt enni (ha Csivike falatozni kezd, a Hős Lovag máris ugrik föl a tálka másik oldalára, és böködi szíve hölgye fejét, hogy inkább vele csőrözzön, hagyja a magocskákat a csudába), így Csivike nem lakott jól.
„Mit kérsz, csillagom ? – kérdeztem én. – Jó lesz egy kis zabocska ?” Azzal fogtam a zabos edényt, és oda nyújtottam Csivike csőre alá. Csivi bekapott egy-két zabszemecskét, de aztán elfordította a kis fejét, hogy nem ezt akarta. „Akkor mit ennél ? – próbálkoztam tovább. – Együnk PREMIUM-ot ?” Csivike megint csak nem volt megelégedve, pedig imádja ezt a magkeveréket. Mást nem is igen eszik este (a homokon kívül), csak zabot és PREMIUM-ot Több ötletem nem lévén, odakínáltam neki még a vizecskét – ám ettől Csivike végképp elkeseredett, és csalódott képpel elvonult duzzogni. Megint nem evett semmit, noha elég nyilvánvaló volt, hogy éhes. Esténként ő már nemigen eszik egyedül a tálkákból, csak úgy, ha én tartom őket az orra elé. De tegnap nem sikerült eltalálnom, mire vágyik.
Pár perc múlva aztán váratlanul megvilágosodtam, de addigra már késő volt. Csivike nagyon a szívére vette, hogy hiába kérte szépen, ez a buta Mami nem értette meg, mit szeretne, és a továbbiakban látni se kívánta, hogyan próbálom kiköszörülni a csorbát. Kérhettem a bocsánatot százszor, nyújtogathattam a tenyeremen a zabocskát szegénykémnek : a megfelelő pillanat már elmúlt, Csivi Madár vérig sértődött, hogy nem akkor teljesítettem a kívánságát, amikor ő szerette volna. Mert hát erre vágyott pici tündérem, ebben most már ezer százalékig biztos vagyok : a tenyeremből akart volna zabot nassolni. A tenyeremből, és nem a tálkából. Én pedig nem értettem meg – hogy miért, azt azóta se bírom felfogni. Csalódást okoztam szegénykémnek – és sovány vigasz, hogy ezzel aztán sikerült végképp tönkretennem a saját estémet is, úgy bántott a dolog.
Pedig tegnap aztán különösen nem ezt érdemelte volna Csivike !
El se fogjátok hinni, amit mesélni készülök - hisz magam is alig hittem, amit láttam
Vacsoraosztás után megpucoltam nekik egy almát, és betűzködtem egy-egy szeletkét a két kölescsipeszbe, az etetők fölött. Csuvi a mászókán tárgyalt a kedvenc pamutnőjével, de Csivike otthon volt a kalitkában : ült a bal első sarokboton, és gondolkodott az élet dolgain. Hogy behoztam a kistányéron az almaszeleteket, azt nyilván látta, meg azt is, hogy beletűzöm őket a piros csipeszekbe – de nem nagyon érdekelte a dolog, meg se moccant a trónusán, hátra se nézett, hogy hova is került a finom csemege. Én viszont szerettem volna látni, hogy nem hiába pucoltam az almát, így alkudozni kezdtem Csivikémmel, aki ugye az almás csipeszeknek háttal ült, jó messzire tőlük. „Nézd csak, drágaságom, mit hozott neked a Mami ! Finom almácskát ! Szaladj csak gyorsan, és kóstold meg ! Kell az alma abba a pici pocakba – jól fog esni, meglátod ! Egyél belőle sokat !”
Csivike nézett rám komoly képpel (oda dugtam a fejem az övétől tíz centire), és hallgatta a szövegemet. Akkor már nem volt alma a kezemben, és a csipeszekhez se nyúltam be, hogy megmutassam, mit akarok, mert visszaszereltem a lépcsőket az ajtóra, be se fért volna mellettük a karom. Pusztán csak szavakkal győzködtem Csivikét, de valójában meg se fordult a fejemben az a lehetőség, hogy amit én mondok, azt ő meg is érti. Pedig megértette. Nem akartam hinni a szememnek, mikor egyszerre csak hátat fordított, leugrott a sarokbotról, és masírozott egyenesen az egyik almaszelethez, hogy engedelmesen csipegetni kezdje. Pár falat után abba is hagyta, mert láthatóan éppen nem volt kedve almát enni – ahhoz viszont (úgy látszik) volt kedve, hogy szót fogadjon a Maminak. Hogy kis híján odaolvadtam a kalitka elé a gyönyörűségtől, azt talán mondanom sem kell. Egekig magasztaltam zseniális madárkámat – annál is inkább, mert két napon belül másodszor kápráztatott el azzal, hogy érteni látszik, amit mondok neki. Olvassátok csak el a vendégkönyvben a tegnapelőtt (április 8), délután öt óra húszkor született bejegyzésemet ! (Született több szöveg is tegnapelőtt, azért fontos az időpont.) Csivike újabban tényleg úgy viselkedik néha, mintha értene emberül – vagy legalábbis Mamiul. Ha meg nem, akkor egy gondolatolvasó boszorkány a Kisasszony.
(Utólagos megjegyzés : sajnos azóta másik vendégkönyvünk van, a régi mese elveszett.)
De vannak még ennél jobb híreim is – csak el ne kiabáljam !
Alig merem leírni, és örülni is még csak óvatosan örülök, de tény, hogy az utóbbi három estén Csuvika szinte teljesen normálisan viselkedett, tegnap meg tegnapelőtt már egyáltalán nem dobálta a fejecskéjét a rácsokon, és kiszökni sem próbált, miután rájuk csuktam az ajtót. Hétfőn még egyszer-kétszer fölmenekült a kakasülőre hisztizni, ha valami nem úgy történt, ahogy ő szerette volna, de kedden és szerdán már egyáltalán nem. Nyoma sincs az őrületnek – és hogy mitől múlt el, azt éppen úgy nem tudom, mint ahogy azt sem, hogy mi váltotta ki. Tartott vagy három hétig – és ez túlságosan hosszú idő ahhoz, hogy három nap után felhőtlenül örüljek a végének. De ha netán nem is vagyunk még teljesen túl rajta, akkor is nagy eredmény, hogy volt legalább három nyugodt napunk. Sőt már négy – hisz nappalból a negyediket éljük éppen. Csuvika fönt kuvikol a legmagasabb ágon, a szekrény tetején, Csivike meg ül a mászókán, és őrzi a bojtot. Hogy pontosan mi történt, nem tudom – de az az érzésem, hogy valahogyan Csivike csinált rendet, ő érte el a maga módján, hogy Csuvika ne a pamutnőjét lovagolja egész nap. És mióta nem csinálja (vagy legalábbis nem állandóan), esténként se jön rá az őrület.
Egyetlen hátulütője a dolognak, hogy mióta Csuvika ismét a régi, azóta Csivike éhesen megy aludni – mint ahogy régebben is éhesen ment, sajnos. Míg Csuvika el volt foglalva a magán kívüli tombolással, Csivike hatalmasakat evett esténként a kezemből – most viszont nem teheti (mint ahogy korábban se tehette), mert amint enni kezd, Csuvika máris ugrik az etető túlsó felére, és mindenáron csőrözni akar, nem hagyja Csivit enni. Ő maga jókat lakmározik a helyükön lévő edénykékből, viszont Csivike sajnos ragaszkodik a kezemhez : ő csak úgy eszik, ha én fogom az etetőt a markomban. Ám akkor rögtön ráugrik Csuvika is, Csivike meg fölmenekül előle a kakasülőre. Együtt enni nem hajlandó (még ha Csuvi véletlenül enne is, nem udvarolna), pedig elég nagyok az etetők, bőven elfér bennük két madárfejecske. Homokot tudnak szépen együtt enni (szintén a kezemből), noha az jóval kisebb edényben van – de magocskákat nem. Ebben pedig Csivike a bűnös : ő az, aki nem akar közösködni Csuvikával. Szegény Csuvi szokott is emiatt sírdogálni – úgyhogy végső soron megéri a pénzét mind a kettő, mert kölcsönösen tudnak bánatot és bosszúságot okozni egymásnak. De hol vannak az apró bosszantások Csuvika őrületétől ?! Csordultig telt etetők mellett talán csak nem hal éhen elkényeztetett kis Boszikám – hát inkább őt üldözze felajzott lovagja, akár evés közben is, mintsem magán kívül őrjöngjön, a pamutnő utáni vágyakozásában. Drukkoljatok nagyon, hogy sose jöjjön vissza az elmúlt három hét !
(2014)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
Új kommentek