Egész nap álmos vagyok, mert reggel nem hagyott aludni a Mami

Jaj, de kitoltam ma szegény pici tündéreimmel !
Magammal is, nem csak velük, de az a kisebbik baj.
A madárkákat viszont borzasztóan sajnáltam, és hosszasan tépelődtem azon (nem először, és nyilván nem is utoljára), hogy vajon mikor jön el az a nap, amikor végérvényesen ki kell mondanom, hogy már nem vagyok alkalmas madarak tartására. És vajon észreveszem-e egyáltalán… ez itt a legszomorúbb kérdés. Pedig szeretnék még Csivike és Csuvika után is egy párocskát, kicsikéket, mint Csipike és Csupika volt annak idején (már a nevük is megvan, és előre imádom őket) – közben a jobbik eszemmel pontosan tudom, hogy örülhetek, ha ezeket a madárkákat nem hagyom árván, illetve, ha képes leszek életük végéig többé-kevésbé eszemnél maradni, és megfelelően gondoskodni róluk. Egyre inkább úgy tűnik, hogy ez is csak vágyálom, nemhogy még egy következő párocska.

A jelenlegi párocskát voltam szíves fölébreszteni reggel hét előtt pár perccel.
A dolog szörnyűségének átéléséhez tudni kell, hogy máskor kilenc körül ébrednek.

Nem állt szándékomban korán kelni (bár később jól jött, hogy véletlen így történt), egyszerűen csak fölébredtem, és néztem rögtön a fejem fölötti kis vekkert, hogy mennyi az idő. Nagyjából fél kilenc volt – én pedig borzasztóan csodálkoztam, hogy ehhez képest még a legcsekélyebb késztetést sem érzem a fölkelésre, bőven bírnék tovább aludni. Nem értettem, hogy miért, hisz az este lefeküdtem már éjfélkor, ami bizony vagy másfél órával hamarabb van a szokásosnál. Az is fura volt, hogy kevés a fény, borúsnak tűnik az idő, holott mégse az – de ez csak úgy átvillant a fejemen, nem méláztam rajta különösebben, hisz voltaképpen nem is tértem még magamhoz.

Mentem mindjárt ébreszteni a madárkákat (ezt sem így szoktam csinálni, inkább előbb kávézom a konyhában), és megint csak igen csodálkoztam, hogy nem akarnak fölkelni. Máskor úgy fél kilenc után már nagyon is élénkek, most meg nem óhajtottak lejönni a kakasülőről, és a vizecskét is hiába raktam a csőrük elé, kicsit sem hozta lázba őket. EGYÁLTALÁN nem úgy viselkedtek, mint más reggeleken, de nekem erről nem jutott eszembe az égvilágon semmi – legkevésbé az, hogy netán sikerült elnéznem az órát.

Pedig ez történt. Alighanem összekevertem a kicsi és a nagymutatót, így bírtam a háromnegyed hetet valamivel fél kilenc utánnak értelmezni. Vagy nem tudom, mit műveltem – mindenesetre tény, hogy mikor végre kicammogtam kávézni, döbbenten láttam, hogy még hét óra sincs. Pár napja vettem a konyhába új kis órát (abszolút soron kívül, csak mert megtetszett), így most nem is hittem neki : azt gondoltam, máris megállt. Szaladtam az előszobaihoz : az is csak azt mutatta, hogy bizony még hajnal van. Azt hittem, elsírom magam. Még legalább két órácskát alhattunk volna !

Szegény kicsi drágaságaim !

Nyilván meg voltak győződve róla (és joggal), hogy végképp megzakkant a Mami : egyszerűen nem hitték el, hogy komolyan gondolom a korai ébresztőt. Negyedórát biztos eltöltöttem a konyhában a reggeli szertartásaim első felvonásával, de mikor bejöttem, még mindig csak elveszetten és zavarodottan búsongtak a kalitkájukban, egyetlen hang nélkül. Ültek a boldogtalanok teljes díszkivilágításban, miközben majd’ leragadt a szemecskéjük. Nem és nem és nem akarták megkezdeni a napot, elvégre ők (velem ellentétben) óra nélkül is pontosan tudják mindig, hogy épp mennyi az idő.

Mire elhatároztam magam, hogy visszaadok még egy kis darabkát nekik az éjszakából, és leoltom a kislámpáikat, addigra Csuvikámnak már sajnos késő volt : ő pont akkor törődött bele, hogy ma valamiért korán kell kelnie, és ki is repült az (immáron félsötétbe borult) ágaira. Ott sírta szegénykém a világnak, hogy még aludnia kéne, és nem érti, mit keres az ágakon. Csivike nem is követte : ő talán még tényleg szunyókált egy kicsit a kalitkában. Csak hát az a szunyóka már semmit sem ért : rég benyomtam a gépet, itt ültem előtte : ha más nem is, a monitor fénylett

Köszönhető mindez a viharos éjszakáknak (meg persze a hülyeségemnek és a vaksi szememnek), mert mióta néha villámok cikáznak körülöttünk, nem tartom a mobilomat a fejem fölött, a rekamié támláján. Állítólag nem tanácsos az ágy mellett hagyni, amikor odakint villámlik. Pedig ha azon néztem volna az időt, biztos nem keverem össze a mutatókat, és nem teszem tönkre a madárkáim napját a szokatlanul korai keléssel. Így meg tönkretettem. Úgy látom, azóta se tértek magukhoz teljesen szegénykéim.

Drága pici kincsecskéim… igazán megérdemelnének egy használhatóbb gazdit !

 (2013)

Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :