Pénteken (ma hétfő van) kapott a kalitka egy új kis lépcsőfokot az ajtajára. Három darabból áll a lépcsősor, ami a ki-be járás kényelmét szolgálja : két rövid kis ülőrúd a nyitott (és rögzített) ajtó rácsaiba van tűzve, egy pici ágacskát pedig valami öreg létrának az összekötő eleme tart, mert ezt bírtam kitalálni arra, hogy a legbelső kis lépcsőfok nagyjából 45 fokos szögben álljon, és könnyen rá lehessen ugrani az ajtó melletti-fölötti ülőbotról. Az eddigi kis fűzfaág már nagyon összeszáradt, nem állt stabilan a neki rendelt lyukban : folyton vízbe kellett mártanom ahhoz, hogy kicsit hízzon és megbízható legyen. Éppen ideje volt lecserélni – bár sajnos csavart fűzfa ágacskát már nem találtam helyette, csak egyeneset, ami nem olyan kényelmes. Mindkét madárkám imád az ajtóban ücsörögni – és persze véletlenül sem a műanyag botokon, hanem az igazi faágon. Egyenes boton nem olyan kényelmes az üldögélés, mint a görbén, de lépcsőnek azért így is nagyon megfelel.
Kérdés csupán, hogy meddig lesz használható…
Már ma is kételyek közt indultam vásárolni, hogy merjem-e a madárkákat itt hagyni az új ágacskával, nem maradnak-e lépcső nélkül, mire hazaérek – ugyanis szegény kis fűzfaág csak péntek este és szombaton működhetett nyugodtan lépcsőként, tegnap már fölébresztette Csivikében az ezermestert, és igen csodálnám, ha még holnap is sikerülne lépcsőként helytállnia. Addigra ugyanis vélhetően ketté lesz rágva
Bíztam benne pedig, hogy nem jut eszébe semmi róla az én szorgos Boszimadaramnak, ugyanis a kakasülő fölé mostanában felkötözött rágni való ágak nem keltették föl egyik picikém érdeklődését se, nyoma sincs rajtuk a csőrök munkálkodásának. Gondoltam, talán túlságosan régiek már ezek a fűzfavesszők (bár szemre guszták és hibátlanok), azért nem kérik őket igényes madárkáim. Mivel a lépcsőnek kinevezett darabka sem lehet fiatalabb a többinél, joggal hittem benne, hogy nem fogják megkóstolni ezt sem. Természetesen tévedtem – mint rendesen. A kakasülő fölötti ágacskák nyilván azért nem érdeklik a mindent rágó csőröcskéket, mert direkt rágcsálás céljából vannak odatéve. Vagyis szabad pusztítani őket – úgy viszont a dolog már nem is olyan érdekes. Sokkal jobb olyasmit rágni, amit a Mami nem arra szánt, és legalább egy kis sopánkodást ki lehet harcolni a szétcincálásával.
Így aztán szegény lépcső nem úszta meg.
Lelkes reszelés hangjára lettem figyelmes tegnap délután : Csivi Őnagysága gyalulta a szép új lépcsőfokot, teljes erőbedobással, mint akinek a megélhetése függ attól, hogy ezt a munkát itt most rendesen elvégezze. Dolgozott vagy félórát szorgos tündérem – ám az ágacska még nem adta meg magát. Nem is emlékszem, végül mi vetett véget az ággyilkolásnak : tán Csuvi felbukkanása, aki ide-oda röpködött közben a kalitka meg a szekrény tetején trónoló ágvázák között, és rémülten kiabálva küldte a vészjeleket Csivikének, hogy térjen már észhez, vakuveszély van, ideje menekülni. Ám az én kis sztahanovistám fütyült a villogásra és minden egyéb mellékes körülményre : ő csak rágta és rágta az ágacskáját, mint aki abba sem akarja hagyni, míg ketté nem törik.
Innentől fogva másképp képzeltem a mese folytatását, ám az élet írja önmagát, Csivi meg a blogot : míg pötyögtem ide az előző bekezdést, pici ezermesterem hazarepült a kalitkába, annak is az ajtajába, és kezdte ismét nagy elánnal gyilkolni a fűzfa lépcsőt. Kaptam is rögtön a fényképezőt, hogy le ne maradjak valamiről : reménykedtem, hogy sikerül végre egy poénos filmecskét lőnöm, hisz a szegény kis ágnak nem sok hiányzott már a végelgyengüléshez. Csivi persze nem is lenne Csivi, ha nem tudta volna, mire fáj a fogam : úgy két másodperccel a cél előtt meggondolta magát, sorsomra hagyott a masinámmal meg a majdnem szétrágott ággal, és visszarepült a szekrény tetejére.
Ami ezután következett, arra nincs mentségem : nagyon buta voltam (hogy finom legyek), és ebből bizony komoly baj is lehetett volna. Ha lenne csak egy hangyányi kis eszem, nyilván rögtön kicseréltem volna a veszélyessé vált ágat – ám én annyira meg akartam örökíteni az ág kettérágásának pillanatát, hogy más lehetőség nem is jutott az eszembe. Úgy képzeltem, hogy Csivike majd visszajön, és befejezi szépen a művét. Csupán arról feledkeztem meg, hogy nagyjából vacsoraidő van, hamarosan jönnek haza mindketten a madárkák – és távolról sem azért, hogy lépcsőt rágjanak.
Hogy mi lett a történet vége, azt alighanem körülbelül sejtitek : fél hat körül szinkron repülésben érkezett egyszerre mind a két gazfickóm, és aki élen járt (nem is tudom, melyik) természetesen ráugrott az ágra, amit már csak egy-két milliméter tartott, ahol Csivike megrágta. Naná, hogy azonnal kettétört – szegény picikéim meg ordítva, fejvesztve menekültek vissza a szekrény tetejére. Beletelt legalább félórába, amíg megnyugodtak, és újra haza mertek jönni, hogy besétáljanak a hibátlanra cserélt lépcsőn. Csivike át is igazolt rögtön a spárgákhoz : most inkább azokat cincálja (a kakasülőt készül lebontani), mivel a lépcsőtől már tart. Tanulja szegény a fizikát.
Úgy látszik, hogy nekem sem ártana…
Ennyire sötétnek tán nem kéne lenni, ha az ember állatot tart. A széltől is óvom szegénykéimet, túl van biztosítva százszorosan nálunk minden, hogy baleset ne érje őket – és akkor képes vagyok egy jópofa filmecske reményében elfeledkezni arról, hogy a majdnem kettérágott ágból mekkora baj lehet. Nyilván megütötte magát az, aki lepottyant – de akár meg is szúrhatta volna a törött ágvég. Meresztgettem a vaksi szememet (amivel nemigen látok föl a szekrények tetejére) : úgy tűnt, hogy senki se vérzik, és mindenkinek megvan épségben minden alkatrésze. Viszont ez csak a szerencse vagy a Papagáj-Gondviselés érdeme – az én számomra a legkevésbé sem mentség. Úgyhogy most büntetésből mást már nem is mesélek, megyek a sarokba vezekelni.
(2014)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
Új kommentek