Képzeljétek, mit műveltem ma szegény madárkáimmal !
*
Elmentem vásárolni, a szokásosnál egy órával később,
mert persze megint eljátszottam a délelőttöt a karácsonyi lapokkal,
aztán még gyorsan befirkantottam a vendégkönyvbe is két üzenetet.
Ráadásul mást is kellett intéznem, nem csak a vásárlást :
illett volna hamarabb indulnom, mint máskor, de semmiképp se később.
Mindegy : sikerült kipipálnom nagyjából mindent,
hazafelé pedig kicsit csodálkozva élveztem, hogy végre nem süt rám a nap.
Nemhogy nem sütött : mire a házunkig értem, már égtek a lámpák az út mentén.
Na – gondoltam -, biztos lesz nagy sírás-rívás a kalitkában,
hogy már szinte sötét van, én meg még nem vagyok sehol.
Füleltem már a lépcsőházban, de nem hallottam semmit.
A kulcscsörgésre sem reagált senki (ez azért már gyanús volt),
sőt az előszobából is hiába szólongattam szegény kis árváimat,
míg kicsomagoltam magam az utcai cuccaimból : válasz nem jött egy hang se.
Hogy órákig esedezhetek majd bocsánatért, arra föl voltam készülve -
csak arra nem, ami ténylegesen történt.
Majd’ elájultam, mikor kinyitottam az ajtót : éjszakai sötétség volt a szobában !
Úgy hagytam itt szegény pindurkáimat,
hogy elfelejtettem fölgyújtani nekik a villanyt.
*
Átkozott napsütés !
Meg az átkozott lustaságom, hogy nem indultam el időben !
Ugyanis ha megteszem,
biztos nem felejtettem volna el fölkapcsolni a “nagy villanyt” (a csillárt),
mert kettő körül még nem süt be annyira a nap,
hogy ne találjam sötétnek a szobát, mikor leoltom a kalitka körül a kislámpákat.
Délelőtt és este a kislámpák égnek (az a kellemesebb és barátságosabb világítás),
csak a délutáni szieszta idejére szoktam égetni a csillárt, ami nem sok fényt ad.
Ha elmegyek itthonról, mindig a csillár ég, mert azt érzem biztonságosabbnak.
Ma viszont nem égett semmi : nyilván azért, mert fényárban úszott a szoba,
amikor leoltottam indulás előtt a kislámpákat, föl se tűnt, hogy a nagy meg nem ég.
Szegény kicsi kincsecskéim !
Végül is nem történt tragédia : szunyókáltak egy órácskát pluszban, jobb híján.
Háromkor mentem el, ötre értem haza : úgy négytől kezdhetett sötétedni a szoba.
Viszont ők nincsenek szokva a nappali sötétséghez, biztos rémüldöztek, hogy mi ez.
(Csipikéék kezdetben mindennap szunyókálva vártak haza ősztől tavaszig,
mert sokáig nem mertem nekik égve hagyni a villanyt, biztos ami biztos alapon.
Akkor már délutános voltam a suliban – pont miattuk –, így sokat voltak sötétben.)
Csuvika pillanatok alatt megbocsájtotta ezt a mai kis malőrt
(nyilván örült, hogy mégse kell vacsora nélkül nekivágnia az éjszakának),
viszont Csivike nehezen tért magához, és egy ideig még durcáskodott,
nem bírt eligazodni a hektikusan váltakozó napszakok között.
Pedig ő sem egészen ártatlan abban, hogy ma későn eredtem útnak,
mert egész délelőtt csavargott, nem volt hajlandó hazavonulni a kalitkába.
Azt hittem, nem is tudok majd elmenni, így aztán nem nagyon csipkedtem magam.
Pedig ő sem egészen ártatlan abban, hogy ma későn eredtem útnak,
mert egész délelőtt csavargott, nem volt hajlandó hazavonulni a kalitkába.
Azt hittem, nem is tudok majd elmenni, így aztán nem nagyon csipkedtem magam.
Hát így jártunk...
Ez önmagában nem baj : a baj az, hogy már ennyire hülye vagyok.
*
(2017)
Új kommentek