Viccesnek és vidámnak terveztem ezt a mesét : azt akartam elújságolni nektek,
hogy Banyácskám itthonlétének 1925. napján látta elérkezettnek az időt arra,
hogy kívülről is alaposan megtekintse lakosztályát, öt év és bő három hónap után.
Péntek volt (tegnapelőtti a történet) : a nyakamat tettem volna rá,
hogy léleklátó boszikám kizárólag azért nem hajlandó hazavonulni a kalitkába,
mert nálam is jobban tudja, hogy MUSZÁJ vásárolni mennem,
neki viszont más tervei vannak a délutánra, nincs kedve órákig raboskodni.
Hogy esetleg más gátolja a hazamenetelben, az meg se fordult a fejemben.
*
Bosszankodás helyett nekiálltam fényképezni :
gondoltam, legalább ennyi hasznom legyen abból,
hogy ezúttal Csivike rabosított engem, nem pedig én őt.
Reméltem, hogy tündéri képek fognak születni,
hisz Banyácskám olyan helyeken sétafikált, ahol egyébként sose szokott.
Igazában úgy kezdődött az egész fényképezősdi,
hogy Csivikém megint a bal hátsó sarokbotot rángatta,
és ezt hallva ugrottam fel, hogy megörökítsem a szorgoskodását.
Legnagyobb ámulatomra azonban üres volt a sarok, Csivit nem láttam sehol.
Eltartott egy ideig, míg felfogtam, hogy kívülről mozgatja ugyanazt a botot,
ugyanis az úgy van fölszerelve, hogy fele a kalitka külső oldalán díszeleg.
Mire lefényképeztem volna, Csivike már fölhagyott a rángatással,
de azért magát a botot meg tudom mutatni nektek.
*
Negyedóra alatt ötvenöt képet lőttem Csiviről : kattogtattam folyamatosan,
a képek közti szünetek hosszát csak a vaku töltési sebessége szabta meg.
Közben föl se néztem a fényképezőm aprócska kis monitorjáról,
olyan piciben meg nem láttam, hogy bármi baj lenne a kalitka körül.
Bár ha fölnézek, akkor se valószínű, hogy észrevettem volna másfél méterről,
mi is akadályozza valójában szegény kis tündéremet a hazamenetelben.
Ráálltam egy sínre (hogy ő most incselkedni akar velem),
és eszembe se jutott, hogy esetleg távolról sincs igazam, rossz vágányon állok.
*
Pedig bizony úgy volt – és még csak azt se mondhatom,
hogy nem lett volna miért gyanakodnom.
Hisz a fenti képecskét már előző este készítettem : nagyon is jól tudtam,
hogy az a kis fűzfaág, ami legbelső lépcsőként szolgált, hamarosan eltörik.
Mégse vettem észre, hogy ez már megtörtént :
mikor Csivikém nagy nehezen hazavergődött,
én meg lefényképeztem a végre fölfedezett, kettétört lépcsőt,
még akkor is azt hittem, hogy hazafelé mentében tört el a hatalmas feneke alatt.
Hogy nem így volt, hanem már akkor is törötten lifegett,
mikor én azt hittem, hogy Csivike csak a bosszantásom végett nem megy haza,
azt csak egy nappal később vettem észre, mikor kiszedtem a gépből a képeket.
*
Hogy mennyire sajnálom azóta is szegény kis tündéremet, azt el se tudom mondani.
Nem látszik ugyan a képein, hogy különösebben kétségbe volna esve
(bár a vége felé azért már igen), de mindenképp borzasztó érzés lehetett,
hogy nem képes hazajutni, és ráadásul a buta Mami nem segít rajta,
hanem ész nélkül kattogtat és örül a képeinek, amikről azt hiszi, hogy vidámak.
Csináltam nektek képeskönyvet, mert ennyi képet nem nyelne be a BLOG.HU.
Igaz, így is jó kövér lett a fájl – remélem, azért hajlandó lesz elfogadni a rendszer.
Kattogtatni nem kell, megy tovább magától, nyolc másodpercenként lapoz.
*
Sajnos Banyácskám IQ-ja odáig nem terjed,
hogy összefüggést fedezzen föl a pénteki szenvedései és a lépcsőgyilkolás között.
Az a kis lépcső, amit a képeken láttok, másfél napig volt szolgálatban.
Az elődje kettőig, de az utódja már nem bírt ki egy teljes napot sem.
Amit péntek délután betettem, azt szombat délelőttre kettérágta Csivike.
*
*
És ha azt hiszitek, hogy egyedül Csivi fárad ezzel a feladattal, akkor tévedtek.
Csuvika igen lelkes tanítványnak bizonyul, ő sem akar kimaradni semmi jóból :
-
Én meg verem a fejem a falba, mert egyszerűen nincsenek már ágacskáim,
fogalmam sincs, miből csinálok lépcsőt, ha a jelenlegit is szétcincálják.
Lépcső nélkül pedig tényleg nem tudnak hazamenni.
Kijönni még csak kijönnek valahogy, de befelé nincs hova ugraniuk.
Röppenni meg nem tudnak, hisz a kitárt szárnyuk nem fér el az ajtóban.
Tiplirudat kéne venni, azt biztos nem rágnák ketté,
vagy ha mégis, hát lehetne belőle akármennyi tartalék -
na de hol kapok én tiplirudat, mikor sehol egy barkácsbolt ?
Utoljára Csillaghegyen láttam olyan üzletet, ahol árultak ilyesmit -
de annak is sok-sok éve, és hol vagyok én már azóta Csillaghegytől.
A jövő hétre épp elég plusz programnak az orvoslátogatás -
hogy mi lesz velünk, ha közben tényleg elfogynak a potenciális lépcsők, nem tudom.
*
De azért ennél nagyobb bajunk soha ne legyen !
Majd ha túléljük a karomvágást, nyakamba veszem a várost tiplirúd után.
Addig pedig csodáljátok Csuvikát,
aki most megmutatja nektek, hol és hogyan szeret sziesztázni délutánonként.
Sok puszit küld minden rajongójának, és kéri szerda délutánra a drukkolást.
*
(2017)
Új kommentek