Ma ugyan reggel óta dúl a kalitkában a vihar előtti, szokásos depresszió
(ha egyáltalán igaz lesz a vihar, mert egyelőre inkább a napocska próbálkozik),
ám tegnap remek napunk kerekedett, egészen váratlanul.
Megünnepeltük rendesen augusztus huszadikát,
ami nálunk régebben tényleg ünnep volt (és egy kicsit még most is az),
mert ezen a jeles napon tartottuk Csipikém születésnapját.
Sőt eredetileg Csupikáét is : csak később döntöttem úgy,
hogy az övét későbbre kéne rakni, a valóságnak megfelelően.
Sajnos a pontos születési idejüket nem tudta a tenyésztőjük,
de Csipikére nagyjából stimmelhetett az augusztus huszadika,
Csupika pedig két-három héttel fiatalabb lehetett,
mert jóval kisebb és ügyetlenebb volt, még alig madár, amikor hazahoztuk.
*
Drága pici Tündérboszorkányom tegnap lett volna tíz éves, ha megéri.
De hát nem érte meg –
és még csak holtában se kaphatott ajándékot a születésnapjára,
mert rendes sírocskája sincs, mivel nem tudok Budapesten kisállat-temetőt.
A kisszoba erkélyén van eltemetve, Csupikával együtt,
egy hatalmas virágládában – de már bánom, hogy annak idején így döntöttem.
Bár hogy mit tehettem volna, nem tudom... így legalább velem maradtak.
Csak sajnos a galambok átvették az uralmat azon az erkélyen,
és Csipikéék sírját is réges-rég tönkretették, nem is érdemes rendbe hozni.
Pedig ez így nagyon nincs rendjén –
viszont Alsónémedibe nem tudom elvinni őket,
máshol meg nem létezik nekik való temető – legalábbis nem tudok róla.
*
Mindegy – most nem Csipikét akarom siratni
(bár az ő halálánál nagyobb csapás alighanem sohasem ért),
hanem a tegnapi napunkat elmesélni, ami véletlenül az ő szülinapja volt.
Vagy nem is véletlenül...
Talán ő intézte el a Papagáj-Gondviselésnél,
hogy a tizedik születésnapja a kalitkában is ünnep legyen -
az ő kalitkájában, hisz azóta se változott semmi,
szinte ugyanúgy van ma is minden, ahogy Csipikéék itt hagyták.
*
Tegnap reggel még sehol se tartottunk, én a szokásos köreimet futottam :
épp mosakodtam a feredőben, amikor feltűnt, hogy hirtelen csönd lett.
Ebből arra következtettem, hogy Csuvika kirepült a mászókára -
de hittem is meg nem is, hisz nem volt kint szegénykém egész héten.
Jöttem is mindjárt, ahogy lehetett, ellenőrizni a létszámot :
Csivike megvolt hiánytalanul, de Csuvikát nem láttam,
akárhogy meresztgettem a már csak dekorációként szolgáló szememet.
Volt olyan udvarias az én kicsikém, hogy jelentkezett a szólongatásomra
(pedig ez nemigen szokása) : csipogott kettőt, hogy tudjam, hol keressem.
Bizony, hogy a mászókán pihegett : éppen kereste az utat fölfelé.
*
Hurrá !
Hogy szárnyra kelt, az magában is nagy öröm volt,
hisz előtte már öt napig nem repült, meg se próbálta.
Ennél nagyobb öröm már csak az lett volna, ha kint is marad tartósan,
mert a kalitka állapota már finoman szólva is tragikus és szégyenletes volt :
elmaradt vagy két zuhanyozás, pontosan Csuvika gyengélkedése miatt.
Ez bizony azt jelenti,
hogy úgy három hónapja nem lett tisztességesen kimosdatva szegény ketrec,
és ez egyre inkább látszott is rajta,
mert a mindennapi takarítások nem pótolják az alapos lezuhanyozást.
Lestem jó ideje nap mint nap, hogy mikor repülnek ki hosszabb időre a madárkák -
de vagy nem volt ilyen, vagy ha mégis, akkor nekem nem volt alkalmas az időpont.
Tegnap ráértem volna takarítani – pont ezért remélni se mertem,
hogy léleklátó pincurkáimtól meg is kapom rá az engedélyt.
*
Először úgy tűnt, hogy (megint) nem jön össze a dolog :
Csuvikának eszébe jutott, hogy még nem reggelizett eleget,
így elég hamar hazarepült – mégpedig gyönyörűen, lepottyanás nélkül.
Nem is bántam a takarítás vesztét, annyira örültem, hogy repülni láttam.
Amikor odáig jutottam, kezdtem a kalitkában is a szokásos reggeli rendrakást :
cseréltem a lepedőket, ellenőriztem a magokat, hoztam friss vizet az itatókba.
Mire visszaértem az első itató edénnyel, Csuvika már kint ült a kalitka oldalán.
Féltem, hogy meg fogom ijeszteni, de nem :
beérte annyival, hogy fölmászott a kalitka tetejére,
míg én beraktam a helyére a szürke itatót, és kivettem a kéket.
Az viszont már sok volt neki, hogy a kék itatóba is hoztam friss vizet,
és azt is szerettem volna visszatenni a helyére :
ennyi zaklatástól vérig sértődött, és huss – elrepült a mászókára.
Tudtam, hogy most már eleget evett, így reméltem, hogy nyert ügyem van :
már csak Csivikét kellett kitessékelni, hogy megkaparinthassam a kalitkát.
Ha benne ült volna, ez egyáltalán nem lett volna egyszerű,
de szerencsére nem benne ült, csak rajta : az oldalán, a kedvenc trónusán.
Onnan pedig nem nehéz elzavarni szegénykémet : ő ugyan nem fél tőlem,
de azért tudok olyan közel menni hozzá, ami már számára kényelmetlen,
és inkább elrepül, mielőtt kiderülne, mit is akarok tőle.
*
Így aztán sikerült szert tennem egy szép üres, mosdatható kalitkára.
Csak remélni mertem, hogy széllel bélelt Csuvikám észleli az eseményeket,
és nem repül majd vissza nagy elánnal az éppen nem létező ketrecére.
Attól féltem a legjobban, hogy esetleg mégis nekivág,
míg én kint vagyok a fürdőben a kalitkával,
aztán persze lepottyan a padlóra, én meg nem veszem észre és rálépek,
miközben cipelem vissza a hatalmas és dög nehéz ketrecet a szobába.
De végül nem lett semmi baj : szépen kivárták a műsor végét a mászókán.
Igaz, nagyon igyekeztem, hogy minél hamarabb kész legyek
(így is tartott két órát a tüsténkedés, de ez rekordidőnek számít),
mert hiszen még nem is reggeliztem, éhgyomorra vágtam neki ennek a kis kalandnak.
Nem kockáztathattam, hogy a picinyeim esetleg hazarepülnek, amíg én táplálkozom.
*
De végül nem halt éhen senki : sem én, sem a madárkák.
A vége felé már nagyon ordítottak szegénykéim,
pedig biztos én voltam éhesebb, hisz ők azért már reggeliztek.
Mindenesetre AZONNAL birtokba vettek a lakosztályukat,
amint mondtam nekik, hogy jöhetnek haza, és letámadták az etetőket.
Csuvika is süvített, mint a rakéta, eszébe se jutott, hogy ő nem tud repülni.
*
Csivike tündér volt : mint valaha Nagy Elődje,
ezúttal ő is nekiállt vízcsöppeket vadászni a frissen zuhanyozott kalitkán.
Csipikééknek ez volt a kedvenc játékuk minden zuhanyozás után,
de ezek a jelenlegi madárkák talán egyszer csinálták eddig életükben,
és akkor sem olyan egyértelműen és lelkesen, mint tegnap.
Csivi (most először) nem csak úgy véletlenül nyalt le egy-egy vízcseppet,
hanem kifejezetten kereste őket, mint aki nagyon is tudja, hogy mit csinál.
*
Úgyhogy nagy kő (és nagy adósság) esett le rólam tegnap :
ilyen még sose volt (és nem is tudtam elképzelni),
hogy közel három hónapig ne legyen lezuhanyozva a kalitka.
De hát nem volt jó megoldás :
annyira nem tartottam fontosnak a tisztességes takarítást,
hogy végette erőszakkal kimarkoljam,
és másik kalitkába tegyem át a madárkákat.
Az meg nem lett volna biztonságos, ha kézben szállítom a mászókára Csuvikát,
hisz úgyis hazarepült volna rémületében – vagy legalábbis megpróbálja.
Biztosabb volt kivárni, amíg önszántából repül ki,
és láthatóan hosszabb időre tervez (mert azért ezt látni lehet).
*
Most tehát a kalitka felől egy ideig nyugton lehetek,
csak majd a doktor bácsit kell megint fölkeresni lassan.
Valami mindig van, hogy még véletlenül se legyen béke és nyugalom.
*
*
(2016)
Új kommentek