Egészen más címet érdemelne ez a mai mese, nem ilyen kis prózait, de már tegnap elhatároztam, hogy ha túléljük ma a doktor bácsihoz tervezett félelmetes kirándulást, a beszámolónak feltétlenül ez lesz a címe, bármi is történik nap- és útközben. Ugyanis nem emlékeztem pontosan, hogy hogyan is szoktam bepakolni a szatyorba az ötezer takarót a téli szállításhoz, és hamarjában nem voltam képes olyan bejegyzést találni egyik korábbi blogomban sem, amitől kicsit okosabb lehettem volna. Épp ezért az este gondosan lefényképeztem a pakolásnak majdnem minden mozzanatát (egyet sajnos kifelejtettem), és címet is olyat választottam, amit lehetetlen nem megtalálni, hogy máskor ne legyen ilyen problémám, hozzájussak könnyen a használati utasításhoz.

Túl sokra egyébként nem mentem volna a régi képekkel (több helyen is le van fényképezve a téli szatyor a BABAGÁJ-BLOG-ban, ezt biztosan tudom), ugyanis cserben hagyott a madárkák hálózsákja, amibe ilyenkor pakolni szoktam őket. Jó kis hálózsák volt, szolgált is évekig, de körben nem volt levarrva a bélése, csak úgy cikkcakkban itt-ott, így lassacskán teljesen összetekeredett a benne lévő vékony szivacs (vagy mi), és a széleiben semmi sincs, csak maga az orkán anyag. Az meg nem sokat ér és nem sokat véd a hideg ellen. Nagyon mérges voltam magamra, mert a nyáron lehetett kapni a RÉCSEI-ben hasonló hálózsákot, igazán jó áron – én meg addig készülődtem a Nagy Kirándulásra (nagyon rossz a közlekedés tőlünk a RÉCSEI-hez, pedig légvonalban nincs is messze), hogy közben véget ért az akció, sőt maga a nyár is. Jövőre felpofozom magam, ha megint elszalasztom az alkalmat. Az új hálózsáknak pedig levarrom rögtön körben a bélését, hogy ne csavarogjon el.

Bár lehet, hogy amit tegnap kitaláltam, sokkal jobb, mint a hálózsák…

Tegnapelőtt összeraktam ugyan a szatyrot a gyengélkedő hálózsákkal is (nem kis munka, mert szűk szegény szatyor), de csak nem hagyott nyugodni a félelem, hogy meg fognak fázni a madárkák. Így aztán tegnap este nekiálltam újra : addigra már eszembe jutott, hogy mivel próbáljam a hálózsákot helyettesíteni. Az eredménnyel annyira meg voltam elégedve, hogy talán nem is lesz szükségünk újabb hálózsákra.

Az egésznek a lelke a JYSK hatalmas nagy zacskója : ha ez nem lenne, magukban a polár takarókban nem bíznék, bármennyire is melegek. A nejlon viszont igazán remekül szigetel (hó vagy eső esetén az esernyő szerepét is betölti), így egész biztos nem szökik ki a semmibe a takarócskák melege. Féltem ugyan, hogy az együvé hajtogatott két polár pokróc több helyet foglal majd, mint a megroggyant hálózsák, és nem fog beleférni a szállító doboz a mégoly óriási zacskóba, de ebben szerencsére tévedtem. Velünk volt a Papagáj-Gondviselés : nehezen ugyan, de azért valahogy bele tudtam tuszkolni a beburkolt dobozt a zsákba. Összesen öt polár takaró, egy fürdőlepedő, egy karton doboz meg a JYSK-es zacskó védte a szállító ketreckét a kihűléstől – nekem meg ennyit kellett elcipelnem Zuglóból a Lágymányosra, sok-sok gyaloglással.

A ketreckének méretre szabott karton dobozt gyártottam (már kétszer is, mert az elsőt rég megette az idő vasfoga), mert a karton is jól szigetel, nyáron a meleg ellen is véd egy kicsit. Télen meg be van burkolva egy fürdőlepedővel, hogy annyival is melegebb legyen. Erről van is valahol régi kép, majd előkeresem. A frottírba burkolózott doboz lett most felöltöztetve két, félbehajtott takaróval : ez négy réteg polár, oldalt és a tetején még több is, ahol egymásra hajlik a pokrócok két vége. Ez a kövér doboz költözött be aztán nagy nehezen a hatalmas nejlon zacskóba, aminek a teteje vissza lett hajtva, így duplán véd és duplán szigetel. De még ez a csomag is kapott az oldalára egy vékonyabb fajta, hosszában négyrét hajtott polár takarót, hogy egész biztos ne fázzon meg senki. (Ezt felejtettem el fényképezni.) Ezt a pufi monstrumot kellett aztán beletuszakolnam a szerencsétlen szatyorba, aminek az alja szintén ki van bélelve egy nyolcba hajtott takaróval. Ez idáig négy pokróc, ha jól számolom : az ötödik a szatyor tetejére jött, megint csak nyolcba hajtva. Hát így vágtunk neki – részemről úgy hat-hét kilóval a szatyorban.

De mire idáig eljutottunk !!!

Sajnos vagy szerencsére délelőtt kisütött a nap : a madárkák szempontjából örültem, hogy nincs olyan nagy hideg, engem viszont (szokás szerint) kiütött a napsütés meg az enyhülés : félelemtől függetlenül se voltam észnél, csak kóvályogtam agyatlanul egész délelőtt, míg itthon voltunk. Így persze a madárkák befogásából is igazi horror lett : szegény Csuvika nagyon nehezen adta meg magát, kergetőztünk vagy tíz percig, míg végül a markomban kötött ki. Addigra már kezem-lábam remegett, jószerivel azt se tudtam, mit csinálok. Drága pici tündérem Csuvikához képest könnyű préda volt (bár persze nyilván elfáradt közben ő is, míg Csuvikát kergettem) : második nekifutásra föladta a harcot, simán hagyta magát megfogni, nem telt fél percbe se az elkapása.
A kis ketrecből aztán mindenáron menekültek volna, nagyon nehezen törődtek bele, hogy a röpködéssel még várniuk kell, mert előbb együtt repülünk, a doktor bácsihoz.

A közlekedéssel kifejezetten pechünk volt – de nem szólok egy szót se, mert azért mi hazaértünk egészben. Másoknak bizony rosszabbul sült el a mai nap. Annyi mentőt (sőt tűzoltót) láttunk-hallottunk vijjogva rohanni, amennyi máskor egész biztos nincs az utakon : ez az átkozott tavasz a télben megbolondított sokakat, nem csak engem. Mindenesetre a metró pont az orrunk előtt húzott ki a végállomásról (manapság már az is elég ritkán jár), az Astoriánál pedig nem hittem a szememnek : a megálló jó hosszú járdaszigete dugig volt emberrel, alig találtam annyi helyet, ahol meg tudok állni a nagy szatyorral. Ilyet még nem is láttam… Egész biztos, hogy jó sokáig nem járt a villamos : még nem sikerült kiderítenem, hogy mi történt. Így az utunk tovább tartott, mint máskor – a szatyor meg csak húzta a kezemet. Le nem tehettem, mert ez ölbe való szatyor : addig is melegszenek a madárkák, míg az ölemben vannak – feltéve, hogy sikerül leülnünk. De már elég vén vagyok ahhoz, hogy általában sikerül.

Gondoltam rá tegnap, hogy talán vinni kéne magunkkal fényképezőgépet, de rögtön el is szégyelltem magam, mert az már mégis disznóság lenne, ha szegény pindurkáimat megörökíteném az ő nagy szenvedésükben. Mégis bántam nagyon, hogy nem volt velem valamelyik masinám, mert a váróban olyan gyönyörűséges karácsony fogadott minket, hogy legszívesebben ott maradtam volna örökre. Sajnos erre nem gondoltam, mint várható élményre, pedig így volt már tavaly is. De az idei még annál is sokkal szebb ! Nem bántam volna, ha kicsit várnunk kell, de nem kellett, mert csak egy kutya volt előttünk, és ő is hamar végzett. Biztos csak kontrollra jött, vagy gyógyszerért.

Csuvika Miklóst se kímélte : jól beebédelt állatorvos-husiból, ha már egyszer ott volt, a doktor bácsi ízletes markában. De azért a karmocskái le lettek vagdosva, sőt a kis szája, torka is meg lett nézve, hogy nincs-e benne valami gyanús, ami a félrenyeléseket okozhatja. Nincs. Abban maradtunk, hogy lehet véletlen ez a halmozódás mostanság, illetve okozhatja a habzsolás. Bár Csuvika mindig is nagyon gyorsan evett, mégis csak mostanában nyeli félre a falatot. Viszont az is igaz, hogy a mogyoró nem számítható félrenyelésnek, hiszen ott olyasmi került a csőrébe, aminek nem lett volna szabad.

Csivikémet csak társaságnak vittük, mint kiderült : Miklós őt ki se vette a ketrecből, azt mondta, nem vészesek a karmocskái, nem szükséges vágni belőlük. A csőrére is gyanakodtam mostanában, hogy talán mégis engedni kellett volna az ősszel vágatni belőle – de most arra is azt mondta Miklós, hogy pont jó, nem kell vele csinálni semmit. Ott és akkor örültem, hogy Csivikével nincs semmi tennivaló (mert a frász bennem van egészen addig, míg vissza nem kerülnek szegénykéim a ketrecükbe), de most már egy kicsit bánom, hogy nem voltam erőszakosabb : szerintem lett volna mit vágni Csivike karmaiból is. Így most úgy érzem, hogy fél munkát végeztünk. Félek, hogy nem bírja ki tavaszig, míg majd Csuvika miatt újra menni kell. Akkora tortúra a befogás meg az utazás, hogy nem szívesen ismételném külön, csak az egyikükkel. (Illetve nem is lehet eggyel, mert aki itthon marad egyedül, jobban kiborul, mint akit orvoshoz vittem. Úgyhogy akkor is együtt megyünk, ha csak az egyikükkel van baj.)

Így Csivikém megúszta : be kellett érnie a metrón és villamoson való zötykölődés gyönyöreivel, a doktor bácsi ujjaiból egy icipicit sem kóstolhatott. Csuvika viszont ezt kapta a másfeledik születésnapjára, jobb híján, szegénykém : szép új karmocskákat a lábára. Tegnap volt másfél éves gyönyörű kis Hercegem, de meg se ünnepeltük, mert annyira féltem a mai naptól, hogy nem volt kedvem bohóckodni a szülinapozással. Ma viszont tényleg ajándékba kapta a manikűrt a kis drágám : Miklós oda nyilatkozott, hogy ezt hozta a madárkáknak a Mikulás, nem tartozunk semmivel a vagdosásért. Miklós Doktor ilyen doktor, és (nekem úgy tűnik) ilyenek ott a többiek is. Nagyon, de nagyon szeretjük ezt a rendelőt - és távolról sem azért, mert ma nem kellett fizetnünk a manikűrözésért.

 (2013)

Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :