A Mami szerint pontosan négyszáz napja vagyok itthon
Drága kis Tündérboszorkányom azt kapta itthonlétének négyszázadik napjára, amit a világon a legkevésbé szeret : jó kis esőt, mindjárt reggel. Égzengésre és Csuvika sírására ébredtem, a szokásosnál kicsit korábban, negyed kilenckor. Először el sem akartam hinni, hogy nem álmodom, hanem amit hallok, az egy valódi égiháború. Nem győztem aztán magamhoz térni, hogy minél előbb becsukhassam a tárva-nyitva álló erkélyajtót, hisz a dörgéshez általában villámlás is tartozik, akkor pedig nem túl jó nyitott ablaknál örülni az áldott felfrissülésnek, ha cikázik körülöttünk a mennykő.
Csak persze annyira nem hűlt le a levegő (igazában szinte semennyire), hogy ki lehetett volna bírni csukott ablak mellett
Bukóra állítottam az erkélyajtót, bízva abban, hogy azon a kicsi résen csak nem talál be hozzánk valami kóbor villám. Látni persze nem láttam, hogy egyáltalán villámlott volna, inkább csak a biztonság kedvéért féltem tőle, hisz az is hozzá tartozik egy rendes nyári zivatarhoz.
De aztán nem lett az egészből semmi (vagy talán a javát mégis átaludtam) : mire elrendeztem viharhoz a szobát és fölgyújtottam a kislámpákat a madárkáknak, már szinte túl is voltunk a várva-várt égi csinnadrattán. Egy-két órára elviselhetőbb lett utána a hőmérséklet, de azóta már még reménytelenebb a forróság, mint eddig volt.
Elvileg ez egy viszonylag kellemes, szomszédok által néha irigyelt, hűvös lakás (kivéve a konyhát, ami sajnos napfényes), de így is naponta kúszik egy-egy fokot fölfelé a hőmérséklet : most már huszonkilenc és fél foknál tartunk, de a madárkák hőmérőjén már meg is van a harminc. És állítólag még holnapra se várható komolyabb enyhülés… Nem tudom, mit csinálok velük estére, mert már napok óta kész kínszenvedés az altatás, és már mindent bevetettem, ami eszembe bírt jutni a kalitka hűtésére vonatkozólag. Ha ma vagy holnap még az eddigieknél is fullasztóbb éjszaka elébe nézünk, az már tényleg maga lesz a biztos halál.
Az előző mesénél bemutatott madzagra végül is egy frottír fürdőlepedő került (színre sötét, de jó vékony, nem túl meleg), mert az szélesebb, mint a hosszú piros takaró : jobban árnyékol, és több levegőt enged át. A pelenkát tegnapelőtt már vizesen terítettem a kalitka tetejére, bízva abban, hogy talán valamicskét hűt – ám aztán rájöttem, hogy nem jó, mert a levegőt vizesen talán még annyira sem engedi át, mint szárazon. (Mivel a madárkák csakis a kakasülőn hajlandók aludni, fönt vannak a kalitka tetejében, ahol még pont eltakarja őket a rövid kis pelenka is.) Tegnap tehát már okosabb voltam : maradt a vizes pelenka, de visszahajtottam a szélét elöl, hogy ne takarja el a madárkákat. A frottír függöny meg csak addig lóg mellettük, míg én is le nem fekszem : ha már nem világít a monitor, odébb húzom a takarót, így semmi nincs a madárkák előtt vagy fölött, szabadon éri őket a levegő, mint nappal. (Csak persze nappal soha nincsenek a ketrecben – meg az erkélyajtó sincs kitárva, mert féltem őket az üveggel való ütközéstől. Jobb a békesség, még ha fullasztó is.)
Van egy édes pici, patikában vásárolt spricnim (olyan másfél decis lehet) : ezzel gondosan lezuhanyozom a kalitka fenekében a szalvéta-lepedőt reggel és este (amikor még tiszta), meg körben a nagy műanyag tálcát, amin a kalitka trónol. Valamennyire az ülőbotokat is igyekszem eltalálni, de ez kockázatos játék, mert az etetőkben a magocskáknak nem tenne jót a vizecske. Elvileg a madárkákat is le lehetne zuhanyozni ezzel a kis spricnivel (igazában pont azért vettem) – ám Csipike és Csupika esetében akkora pánikot okoztak a zuhanyozós próbálkozásaim, hogy ezeknél a mostaniaknál még meg se mertem próbálni. Csuvika amúgy is kerüli a vizet.
Nem véletlenül utálom a nyarat és a hozzá tartozó napsütést : a forróságnál nagyobb csapást el se tudok képzelni. Télen a hideg ellen lehet védekezni – de hogy óvjam meg szegény pindurkáimat az általuk is nehezen viselt melegtől ? Tegnap este az erkélyen szétlocsoltam vagy tíz-tizenöt liter vizet, hogy ne a forróságot lehelje ránk a beton - de az se sokat segített. Én már két napja egy szál bugyiban grasszálok a lakásban (gondosan elkerülve a tükröket, és kissé szégyenkezve a madárkák előtt) – na de mit vegyenek le magukról szegény kicsikéim ? Egy szárnyatlannak egyszerűbb a fölösleget levedleni, mint egy szárnyasnak…A szívem szakad meg Csuvikáért, amikor esténként tárogatja a kis szárnyait, és sír, hogy melege van. Csivi jobban bírja, de ez most már neki is sok. Az este csak ült szegénykém nagy búsan, és bámult maga elé : enni sem igen akart, nem kérte a vizet sem az ujjamról. Lehet persze, hogy a készülődő vihart érezte – bár akkor még vagy tizenkét óra választott el minket tőle.
Itthonlétének négyszázadik napjára újabb rágókákat kapott pici tündérem : jobb ötletem nem bírt születni, meg nincs is már nagyon hova elhelyezni bármilyen ajándékot, igazság szerint. Ezeknek a kis rágicsáknak is alig találtam helyet a mászókán – és nem is vagyok megelégedve az elhelyezésükkel. De hát én se most futom a csúcsformámat : az is csoda, hogy egyáltalán élek még. (Csak el ne kiabáljam !) Nagy ötleteim kizárólag hidegben szoktak születni, nyáron az is eredmény, ha a napi rutin nem fog ki rajtam.
Banyácskám egész biztosan nincs elájulva a műveimtől (vagy az elhelyezésüktől), ugyanis hiába ücsörgött már többször is hosszasan a mászókán, mióta fölszereltem a meglepit (négy rágókát kapott, minden száz napjáért egyet), eszébe se jutott közelebbről megszemlélni az új kincseit. Ez pedig azt jelenti, hogy nincs velük megelégedve. Ellenkező esetben már szét is rágta volna némelyiket, és el se mozdulna a frissen fölfedezett játékai mellől. Talán majd át kell kötözgetnem őket máshova.
Valamelyik nap módom volt látni, hogy működik örvendező üzemmódban az én Csivikém : hát nem így, ahogy ma, ez kétségtelen. Eredetileg Csuvikának akartam csak kapaszkodó botokat fölszerelni a szép kövér szépia mellé, mert ahhoz továbbra is makacsul ragaszkodik a kislegény, hogy a tiplirúdra tilos ráülni, sőt érinteni sem szabad. A rácsokon kapaszkodva próbálja mindig elérni a szépiát, de nem sikerül, mert lecsúszik a lábacskája, és különben is kényelmetlen ott kapaszkodni. Fölkötöttem tehát két kis botocskát a megfelelő helyre, hogy segítsek Csuvikámnak a szépia közelébe férkőzni. Azóta persze még egyszer sem járt arra, ezt már talán mondanom sem kell – de azért szerintem jók lettek a kis kapaszkodói. Kérdés, mikor avatja majd fel őket Csuvika.
Ugyanekkor eszembe jutott, hogy a kakasülő fölött szétrágott botocska helyett máshova kéne újat fölszerelnem, mert az bizony nem jó senkinek, hogy az itató fölött feszít a kedvenc rágóka, és a víz folyton szemetes a forgácstól. (Van máshol is itató, szép tiszta vízzel – ám azt nem látogatja senki.)
Irtó érdekes (de talán már mondtam is), hogy a kakasülő fölött díszeleg egy másik ágacska is, amiről esténként vízcsöppeket szoktak nyalogatni a madárkák : az is fűz, de azt nem rágja senki, még véletlenül se. Akár fölé, akár alá tettem a második ágat, mindig csak az újat rágták, sose keverték össze. Talán az az állandó ágacska mégis régebbi lehet már, mint a többi, azért nem kívánják. Mindenesetre igen jópofa dolog, hogy mindig tudták, melyiket kell rágcsálni.
Most meg már biztos nem fogják összekeverni, ugyanis egy-két emelettel lejjebb költöztettem a rágni való ágakat, egy hirtelen ötlettől vezérelve. Mindkét madárkám imád az ajtóban ücsörögni : gondoltam, ha úgyis ott tanyáznak, legalább elfoglalják közben magukat valamivel. Itt aztán repülhet a forgács szanaszét, ahogy akar : nem bír belehullani semmibe, amiben nem kéne lennie. Arra viszont föl voltam készülve, hogy a boldog tulajdonosok nem fogják észrevenni a művemet, vagy legalábbis nem vesznek róla tudomást, régi szokás szerint. Hisz tulajdonképpen tényleg rossz helyen vannak ezek az ágacskák : az itató alatt, eldugva, sötétben, egyáltalán nem a kirakatban.
De persze megint tévedtem.
Csivi be se ment a kalitkába, mikor legközelebb arra járt, hanem rögtön leparkolt az ajtónál, és úgy vetette rá magát az addig sose látott, jól eldugott ágacskákra, mintha direkt azért hagyta volna ott a mászókát, hogy a lehető leghamarabb ezeket rágcsálhassa. Vagyis ha sikerül néha eltalálnom a gusztusát, Banyácskám igenis AZONNAL észrevesz bármit. Innen tudom, hogy ma nem sikerült. Az ajtó fölötti botocskák mára már elvesztették a varázsukat (vagyis nem lógnak állandóan rajtuk a madárkák), de aznap, amikor újak voltak, órákig el se mozdultak mellőlük a picikéim. Kivételes egyetértésben, vállvetve küzdöttek az új feladattal, és remekül elfoglalták magukat egész délután. Tényleg nem sok kell nekik a boldogsághoz – tulajdonképpen csak fűzfaág, ami minden jó játék alapja.
Nem mondhatnám tehát, hogy Csivikém bármit is érzékelt ma az ünnepből, ami elvileg róla szólt. Talán majd este az almácskának lesz némi sikere nála – bár lehet, hogy ilyen hőségben azt se kéri. Pár perccel ezelőtt osztottam (volna) nekik a vacsorát : nem volt sok dolgom vele, ugyanis mindhárom nagy tálkában érintetlenek reggel óta a magocskák, egyikben se kellett cserélnem semmit. Egész nap nem esznek szegény éhezőim (általában azért, mert nem érnek rá, most meg még ráadásul meleg is van), csak késő este, lefekvés előtt vetik rá magukat az edénykékre – akkor is csak arra, amelyiket épp a kezemben tartom. Csuvika még csak-csak kiszolgálja magát néha, de Csivi hetek óta nem hajlandó máshonnan enni, csakis a kezemből. Ha engem elvisz majd az ördög, ez a szegény madár éhen hal, mert nélkülem nem eszik egyáltalán.
Ki hitte volna mindezt, négyszáz nappal ezelőtt ?
Csivike sokáig félt tőlem, mint a tűztől – én meg nagyon nehezen, jó sokára szerettem meg szegénykémet. Mintha ő tehetett volna róla, hogy Csipi meghalt… Egyszerűen nem bírtam beletörődni, nem bírtam elfogadni, hogy most már csak Csivi van, Csipikét nem adhatja vissza nekem semmilyen hatalom. Azt hiszem, csak akkor találtunk egymásra végre, amikor már szegény Csupi is elment. Csivi gyásza volt az első, ami igazán szíven ütött, és kicsit közelebb hozta őt hozzám – aztán meg az a hihetetlen hűség, kitartás és szeretet, amivel őrizte új kis társát, Csuvikát, mikor még külön ketrecben laktak. Alighanem akkor zártam Csivit örökre a szívembe, amikor egymás után két éjszakát Csuvi kis kastélyának tetején töltött, a rácson meg egy kényelmetlen kölescsipeszen nyomorogva, hogy ne sírjon utána a picike, és neki se kelljen Csuvikája nélkül aludni. Ekkora önfeláldozás láttán a szikla is meghasadna, nemhogy a Mami szíve. Onnantól fogva tudom, hogy Csivi különleges madárka, aki méltó minden szeretetre, amit csak képes vagyok kipréselni magamból. Nem mintha a szeretetet lehetne érdem szerint osztogatni… de mégis. Valahogy ekkor nyílt rá a szemem Csivikére – pedig itthon volt már szegénykém majdnem három hónapja, fölfedezhettem volna kicsit hamarabb is.
Most meg már négyszáz nap… Adja Isten, hogy legyen belőle négyezer !
(2013)
Új kommentek