Szerencsére csak majdnem… de majdnem elveszítettük tegnap Csuvikát.
Ott álltam bénán, totális pánikban a kalitka előtt, és tudomásul kellett vennem, hogy SEMMIT nem tehetek szegény kis gazfickómért, még akkor sem, ha ott hal meg a szemem előtt. Nem kívánom senkinek azt a negyedórát… iszonyatosan hosszú volt !

Vacsoraosztás után történt a dolog, úgy délután hat körül. Rendben túlestünk a tenyeremből való zabnassoláson, a magocskákat is kiosztottam az etetőkbe, Csuvika pedig mindjárt kezdett is enni az egyik tálkából, mert úgy találta, hogy nem volt elég az a pár szem zabocska, amit a tenyeremből sikerült kicsipegetnie. Én meg mentem a konyhába az itató edénykével, hogy cseréljem benne a vizet. Nem számítottam semmi rosszra (ilyesmire senki se számít), de mire visszajöttem, kész volt a baj.

Csuvika öklendezett. Vagy fuldoklott.
Vagy mit tudom én, mit csinált.

Görcsösen hullámzott az egész teste, a csőrétől a fenekéig, és láthatóan halálra volt rémülve. Biztos nem értette, mi történik vele – és nem értettem én sem. Úgy tűnt, hogy hányni akar, de valahogy mélyebbről és görcsösebben öklendezett szegény, mint ahogy a madárkák meg szoktak szabadulni a begyüket irritáló dolgoktól. Első ijedtségemben a bodzára gyanakodtam, hisz azon kívül más új és szokatlan dolgot nem kóstolgattak mostanában a picinyeim : talán mégis rossz helyről jött az a kis ágacska, és valamivel megmérgeződött, bármilyen ártatlannak is látszik. Hiszen ha nem a bodzaág, akkor mi árthatott meg Csuvikánknak hirtelen ? Hogy a bodzás tüneteknek kicsit hamarabb kellett volna jelentkezniük, az csak úgy halványan futott át az agyamon – és hát végül is mindegy volt már, sajnos : bodza vagy nem bodza, akármi okozta ezt a szörnyűséget, Csuvika az életéért küzdött.

Én meg csak álltam tehetetlenül – mi mást tehettem volna ?

Hogy nagy a baj, azt nem csak szegény kis Kékségem szenvedésén, de Csivike képén is jól láttam : meg volt szeppenve kárörvendő Banyácskám, és segített Csuvikának sírni, mivel jobb ötlete neki se volt. Álltunk ott hülyén : két aggódó kibic, meg a levegőért kapkodó, görcsösen öklendező Csuvika. Biztatgattam őt, hogy ne féljen, nem lesz semmi baj – de közben persze frászban voltam, hisz tisztára úgy tűnt, hogy most nézem Csuvi Gyerek haláltusáját. Láttam már öklendezni az összes madárkámat, de egyik sem volt ilyen szörnyű, mint most ez a negyedóra. Az elején gondoltam is rá, hogy filmre veszem, hogy ha orvoshoz kell mennünk, meg tudjam mutatni a dokinak – de aztán olyan félelmetes szörnyűséggé fajult a sima öklendezés, hogy letiltottam magam a videóról : senkinek nincs joga filmre venni a másik kínokkal teli haldoklását. Én pedig tényleg attól tartottam, hogy Csuvikám számára ez lesz a vég, nem éli túl.

Aztán nem ez lett. Megkönyörült rajtunk a Papagáj-Gondviselés.

Szerencsére pont odanéztem (bár persze végig nemigen nézegettem máshova, csak Csuvikára), amikor egy utolsó, fájdalmas rángással, nagy ívben és nagy erővel kiköpött szegénykém egy hatalmas, barna gombócot. Körülbelül akkora volt, mint egy borsószem : Csuvika pici csőréhez és torkocskájához képest óriási. Nem is értem azóta sem, hogy tudta mégis kiköpni végül. (Meg persze azt se, hogy benyelnie hogyan sikerült.) Kemény is volt az a valami, mert nagyot koppant a kalitka fenekén. Rémült örömömben frissiben nem fényképeztem le (kit érdekelt akkor, hogy később majd dokumentálni kell a történteket), aztán meg persze nem találtam meg a kiváló szememmel a millió maghéj között. Így végül is fogalmam sincs, mit nyelt be szegény Csuvikám.

Akármi is került a kis csőrébe, mindenképp igen elkeserítő a dolog, ugyanis biztos, hogy az eleségben volt a bűnös valami. Hisz evett, amikor kimentem vizet cserélni. Márpedig a madárkáim mindig a legjobb minőségű, legdrágább PRESTIGE keverékeket kapják. Mégse lehetek nyugodt afelől, hogy ily módon biztonságban vannak étkezésileg, ugyanis (bár tényleg csak ritkán) ezekkel az eleségekkel is elő bír fordulni, hogy olyasmi kerül beléjük, aminek nincs ott helye. Egy régebbi olvasónk egyszer üvegszilánkot (!!!) talált a magocskák között, és szép nagy kukoricaszemmel bizony már én is találkoztam. Csak hát ezek annyira ritka és kivételes esetek, hogy az embernek egy idő után elalszik az ébersége. Most egy jó darabig biztos nem fog… Megnézem százszor és ezerszer is, mit öntök a tálkákba.

Kék Hercegem mindjárt megkönnyebbült, ahogy megszabadult végre a fojtogató gombóctól – ám örülni még sokáig csak én örültem : ő annyira meg volt rémülve, hogy jó ideig moccanni sem mert. Hangját se halottam vagy félórán keresztül : talán fájhatott a kis torka, biztosan fölsértette az a hatalmas gombóc (ami akár kavics is lehetett, a koppanása hangjából ítélve). Enni is nagyon bátortalanul evett később, noha láthatóan éhes volt : lassan, óvatosan, egyenként szedegette ki a magocskákat a tálból, és hosszasan csócsálta mindegyiket. Mondogatom nekik állandóan, hogy ne habzsoljanak, nem veszi el tőlük senki az eleséget, de hiába : ezt az egyet soha nem hiszik el nekem. Kapkodva, ész nélkül, fantasztikus sebességgel zabál mind a kettő – tulajdonképpen az a csoda, hogy nem nyelnek félre, nem fuldokolnak minden este.

Drága pici Kékségem nem is repült ki a ketrecből még vagy két órán keresztül : én már a zuhanyozást is letudtam (ami nálam nem öt perces műsor), és Csuvika még mindig bent emésztette az eseményeket a kalitkában. Jó későn is kerültek ágyba, mert mire kimerészkedett szegénykém az ágakra, már bőven elmúlt nyolc óra : máskor ilyenkor szokott hazarepülni. Most viszont nem csuktam rájuk időben az ajtót, hisz alig vártam, hogy kirepüljön végre : tudtam, hogy akkor lehetek nyugodt a jólléte felől, ha hallom majd az ágain szónokolni. Ez meg is történt szerencsésen, az esti szertartásaink idejére pedig már teljesen magához tért szegény madaram : ugyanúgy magyarázott és ugyanúgy evett a kezemből, mint bármelyik másik estén.

Ennyit a huszonegyedikéről…
Énrám az úgynevezett szerencseszámok mindig csak valami bajt hoznak. Este a fürdőszobában még annyi történt, hogy kezemben maradt a zuhany feje : letört szépen a csőről menetestül, mindenestül. De bántam is én a zuhanyt ! Eddigre már túl voltunk Csuvika fuldoklásán : az ő megmeneküléséhez képest egy zuhany kimúlása igazán nem bírt a földhöz vágni. Ám a szerencseszámokba ezen a huszonegyedikén sem sikerült beleszeretnem…

(2013)

Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :