Szerencsére csak majdnem… de majdnem elveszítettük tegnap Csuvikát.
Ott álltam bénán, totális pánikban a kalitka előtt, és tudomásul kellett vennem, hogy SEMMIT nem tehetek szegény kis gazfickómért, még akkor sem, ha ott hal meg a szemem előtt. Nem kívánom senkinek azt a negyedórát… iszonyatosan hosszú volt !
Vacsoraosztás után történt a dolog, úgy délután hat körül. Rendben túlestünk a tenyeremből való zabnassoláson, a magocskákat is kiosztottam az etetőkbe, Csuvika pedig mindjárt kezdett is enni az egyik tálkából, mert úgy találta, hogy nem volt elég az a pár szem zabocska, amit a tenyeremből sikerült kicsipegetnie. Én meg mentem a konyhába az itató edénykével, hogy cseréljem benne a vizet. Nem számítottam semmi rosszra (ilyesmire senki se számít), de mire visszajöttem, kész volt a baj.
Csuvika öklendezett. Vagy fuldoklott.
Vagy mit tudom én, mit csinált.
Görcsösen hullámzott az egész teste, a csőrétől a fenekéig, és láthatóan halálra volt rémülve. Biztos nem értette, mi történik vele – és nem értettem én sem. Úgy tűnt, hogy hányni akar, de valahogy mélyebbről és görcsösebben öklendezett szegény, mint ahogy a madárkák meg szoktak szabadulni a begyüket irritáló dolgoktól. Első ijedtségemben a bodzára gyanakodtam, hisz azon kívül más új és szokatlan dolgot nem kóstolgattak mostanában a picinyeim : talán mégis rossz helyről jött az a kis ágacska, és valamivel megmérgeződött, bármilyen ártatlannak is látszik. Hiszen ha nem a bodzaág, akkor mi árthatott meg Csuvikánknak hirtelen ? Hogy a bodzás tüneteknek kicsit hamarabb kellett volna jelentkezniük, az csak úgy halványan futott át az agyamon – és hát végül is mindegy volt már, sajnos : bodza vagy nem bodza, akármi okozta ezt a szörnyűséget, Csuvika az életéért küzdött.
Én meg csak álltam tehetetlenül – mi mást tehettem volna ?
Hogy nagy a baj, azt nem csak szegény kis Kékségem szenvedésén, de Csivike képén is jól láttam : meg volt szeppenve kárörvendő Banyácskám, és segített Csuvikának sírni, mivel jobb ötlete neki se volt. Álltunk ott hülyén : két aggódó kibic, meg a levegőért kapkodó, görcsösen öklendező Csuvika. Biztatgattam őt, hogy ne féljen, nem lesz semmi baj – de közben persze frászban voltam, hisz tisztára úgy tűnt, hogy most nézem Csuvi Gyerek haláltusáját. Láttam már öklendezni az összes madárkámat, de egyik sem volt ilyen szörnyű, mint most ez a negyedóra. Az elején gondoltam is rá, hogy filmre veszem, hogy ha orvoshoz kell mennünk, meg tudjam mutatni a dokinak – de aztán olyan félelmetes szörnyűséggé fajult a sima öklendezés, hogy letiltottam magam a videóról : senkinek nincs joga filmre venni a másik kínokkal teli haldoklását. Én pedig tényleg attól tartottam, hogy Csuvikám számára ez lesz a vég, nem éli túl.
Aztán nem ez lett. Megkönyörült rajtunk a Papagáj-Gondviselés.
Szerencsére pont odanéztem (bár persze végig nemigen nézegettem máshova, csak Csuvikára), amikor egy utolsó, fájdalmas rángással, nagy ívben és nagy erővel kiköpött szegénykém egy hatalmas, barna gombócot. Körülbelül akkora volt, mint egy borsószem : Csuvika pici csőréhez és torkocskájához képest óriási. Nem is értem azóta sem, hogy tudta mégis kiköpni végül. (Meg persze azt se, hogy benyelnie hogyan sikerült.) Kemény is volt az a valami, mert nagyot koppant a kalitka fenekén. Rémült örömömben frissiben nem fényképeztem le (kit érdekelt akkor, hogy később majd dokumentálni kell a történteket), aztán meg persze nem találtam meg a kiváló szememmel a millió maghéj között. Így végül is fogalmam sincs, mit nyelt be szegény Csuvikám.
Akármi is került a kis csőrébe, mindenképp igen elkeserítő a dolog, ugyanis biztos, hogy az eleségben volt a bűnös valami. Hisz evett, amikor kimentem vizet cserélni. Márpedig a madárkáim mindig a legjobb minőségű, legdrágább PRESTIGE keverékeket kapják. Mégse lehetek nyugodt afelől, hogy ily módon biztonságban vannak étkezésileg, ugyanis (bár tényleg csak ritkán) ezekkel az eleségekkel is elő bír fordulni, hogy olyasmi kerül beléjük, aminek nincs ott helye. Egy régebbi olvasónk egyszer üvegszilánkot (!!!) talált a magocskák között, és szép nagy kukoricaszemmel bizony már én is találkoztam. Csak hát ezek annyira ritka és kivételes esetek, hogy az embernek egy idő után elalszik az ébersége. Most egy jó darabig biztos nem fog… Megnézem százszor és ezerszer is, mit öntök a tálkákba.
Kék Hercegem mindjárt megkönnyebbült, ahogy megszabadult végre a fojtogató gombóctól – ám örülni még sokáig csak én örültem : ő annyira meg volt rémülve, hogy jó ideig moccanni sem mert. Hangját se halottam vagy félórán keresztül : talán fájhatott a kis torka, biztosan fölsértette az a hatalmas gombóc (ami akár kavics is lehetett, a koppanása hangjából ítélve). Enni is nagyon bátortalanul evett később, noha láthatóan éhes volt : lassan, óvatosan, egyenként szedegette ki a magocskákat a tálból, és hosszasan csócsálta mindegyiket. Mondogatom nekik állandóan, hogy ne habzsoljanak, nem veszi el tőlük senki az eleséget, de hiába : ezt az egyet soha nem hiszik el nekem. Kapkodva, ész nélkül, fantasztikus sebességgel zabál mind a kettő – tulajdonképpen az a csoda, hogy nem nyelnek félre, nem fuldokolnak minden este.
Drága pici Kékségem nem is repült ki a ketrecből még vagy két órán keresztül : én már a zuhanyozást is letudtam (ami nálam nem öt perces műsor), és Csuvika még mindig bent emésztette az eseményeket a kalitkában. Jó későn is kerültek ágyba, mert mire kimerészkedett szegénykém az ágakra, már bőven elmúlt nyolc óra : máskor ilyenkor szokott hazarepülni. Most viszont nem csuktam rájuk időben az ajtót, hisz alig vártam, hogy kirepüljön végre : tudtam, hogy akkor lehetek nyugodt a jólléte felől, ha hallom majd az ágain szónokolni. Ez meg is történt szerencsésen, az esti szertartásaink idejére pedig már teljesen magához tért szegény madaram : ugyanúgy magyarázott és ugyanúgy evett a kezemből, mint bármelyik másik estén.
Ennyit a huszonegyedikéről…
Énrám az úgynevezett szerencseszámok mindig csak valami bajt hoznak. Este a fürdőszobában még annyi történt, hogy kezemben maradt a zuhany feje : letört szépen a csőről menetestül, mindenestül. De bántam is én a zuhanyt ! Eddigre már túl voltunk Csuvika fuldoklásán : az ő megmeneküléséhez képest egy zuhany kimúlása igazán nem bírt a földhöz vágni. Ám a szerencseszámokba ezen a huszonegyedikén sem sikerült beleszeretnem…
(2013)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
R Andi 2013.11.22. 23:56:35
Én Donikával az első babos-hegyi nyarunkon éltem át ekkora izgalmat, mikor Doni megevett valami tetemet, vagy talán mérget az egyik csavargásakor, és alig tudott már haza vánszorogni.Kétségbeesetten hívtam, akit csak tudtam, de senki nem volt elérhető közelségben. Aztán nagy nehezen kitántorgott a szabadba, és ugyanúgy öklendezve rángatózott, ahogy a te Csuvikád is.Végül, mint aki utolsót rándul, kiadott magából valami irtó büdös szürke toll-vagy szőrkupacot, és elterült. Én meg tehetetlenül álltam fölötte, mert fölvenni nem tudtam volna, maximum melléesni. Azt hittem, hogy vége. Nem tudom, meddig álltam ott potyogó könnyekkel, de egyszer csak, ha gyengén is, de megmozdult a farka. Aztán befutott szegény Vili (következő tavasszal halt meg)traktoron. Állítólag több, mint másfél órával azelőtt hívtam, de egy szót sem értett, és ebből gondolta, hogy valami nagy baj lehet. Kapott infúziót, és még 2 napig aggódhattam, mire végre magához tért, és lábra tudott állni.Egyébként meg Vili mosdatta ki a kakiból, pisiből, ha maga alá csinált. De soha többé nem evett meg talált dolgokat.
csivicsuvi · http://csivicsuvi.blog.hu 2013.11.23. 00:05:40
Azért ez rémesebb történet, mint a miénk - bár én tényleg azt hittem, hogy vége Csuvikának.
A legszörnyűbb az egészben a tehetetlenség...
Mit csinálsz egy ilyen pici madárral, ha fuldoklik ?
Szerintem itt orvos se tehetett volna semmit, még ha lett is volna kéznél.
Annyira törékeny egy ilyen kis madárélet !
Szereted és kényezteted őket,
aztán egyik percről a másikra vége lehet az idillnek, teljesen váratlanul.
Igaz, ehhez még madárnak se kell lenni,
hisz bárkit elveszíthetünk egyetlen perc alatt. :-((
R Andi 2013.11.28. 12:30:06
Az, hogy tegnap nálam jártál, még nem ment föl az írás alól! Vagy annyira fárasztó voltam, hogy ki kell engem pihenni? :o)))
Nagyon köszönöm a látogatást, meg az ajándékot!
Doni meg kézcsókját küldi a finom csontsütiért (pedig neki nem is most van a szülinapja). Csivikének meg Csuvikának is nyalintásos fejpuszit küld.
Jaj, és csak most fedeztem fel, hogy a bögrén nem akármilyen palotapincsi van, hanem az én Donikám! Így még ezerszer kedvesebb számomra az ajándékotok!
csivicsuvi · http://csivicsuvi.blog.hu 2013.11.28. 13:48:00
Ne is mondd az írást !
Viszonylag tisztességes időben fölkeltem, aztán az egész délelőttöt azzal töltöttem,
hogy próbáltam helyre pofoz(tat)ni a levelezőmet.
Sajnos a UPC-s szakértő sem tudott mit kezdeni a problémával,
azt mondta, továbbküldi még szakértőbb szakértőknek.
Az OUTLOOK-om nem tud leveleket fogadni
(már napok óta vacakol, de mára teljesen összeomlott, semmit se csinál),
sőt magába a CHELLO-s postaládámba se tudok belépni.
Az lehet a baj, hogy ott már túl sok a levél
(mindig elfelejtem üríteni, hisz sose lépek be oda, csak az OUTLOOK-ot használom),
de most törölni se tudom a fölösleget, ha egyszer nem tudok belépni.
A szakértő gyerek szerint maga a zsúfoltság nem lehet baj -
azt viszont ő se tudta, hogy ha nem az, akkor mi a probléma.
Most hosszabb időre elzártam a gépet,
és legnagyobb meglepetésemre időközben helyre állt az OUTLOOK -
de már nem hiszek neki, mert ilyen eddig is volt néhányszor :
amikor bekapcsolom, akkor bepotyog pár levél, de később csak a hibaüzenetek jönnek.
Úgyhogy a délelőtt nagy részét a gépen meg a telefonon lógva töltöttem.
Visszahívást ígért a srác, de az még nem jött
(bár közben porszívóztam, előfordulhat, hogy nem hallottam).
Nincs kizárva, hogy közben mégis kijavítottak valami hibát - majd elválik.
Reggel mindjárt mesével akartam kezdeni a napot, hisz már nagyon régen írtam -
aztán ez lett belőle. Hosszas kvaterkázás a UPC-vel.
Mire meg azt befejeztük, és beletörődtem, hogy nincs gyors megoldás,
addigra a madárkáim hazarepültek, állhattam neki porszívózni.
Muszáj kihasználni az alkalmat, akár jókor van nekem, akár nem.
Úgyhogy még a reggeliig sem jutottam el, mert arra eddig nem volt időm.
Donika képeit megkaptad az éjjel ?
Vagy már akkor se működött a levelezőm ?
Nálam úgy tűnik, hogy elmentek a képek rendben. (Két adagban.)
Levelet a CHELLO-s címemre most semmiképpen ne írj, mert nem biztos, hogy megkapom.
Írj a madárkák címére, vagy a vipmail-re, nekem.
(bukuli@vipmail.hu)
R Andi 2013.11.28. 18:14:06