*
Nemigen állíthatnám, hogy szétdurranok a rengeteg mondanivalótól, de annyi már a komment a legutóbbi bejegyzésnél (hála Istennek), hogy lusta vagyok a végére tekergetni : inkább írok új mesét, amivel egy ideig kényelmesen lehet boldogulni. Természetesen abban a reményben, hogy néhány nap múlva ennek is kilométernyi hozzászólásai lesznek. Úgyis van egy- két apróság a tarsolyomban, amivel még adós vagyok nektek, mert valahogy nem adódott alkalom elmesélni egyiket sem. Pedig mind régebbi történet, még az orvoslátogatás körüli napokból való. Csak hát akkor a karom-nyisszantás volt a legfontosabb mondanivaló, utána meg olyan beteg lettem, hogy három napig nem volt se erőm, se kedvem semmihez, leginkább aludtam délutánonként. Ma már muszáj volt lemennem vásárolni (bár még igazában féltem, hogy túl korai lesz a csavargás), így nagyjából gyógyultnak nyilvánítottam magam. Majd holnapra kiderül, hogy jól tettem-e...*
A mai mesém a kölesről szól, mégpedig a pindurkáim imádott éjszakai kölesfürtjeiről – pontosabban arról, hogy megint sikerült olyasmit kitalálnom, merő jobbító szándékból, amivel szegény madárkákat a legmélyebb kétségbeesés sötét bugyraiba kergettem.
Azt már mindenki tudja, aki régebben olvas és néz minket, hogy az éjszakai köleskék függönycsipesszel voltak felfüggesztve ősidők óta, ahogy a lap tetején, a legfölső képen látható. Nem is volt ezzel baj, csak én sajnáltam szegény éhezőimet, hogy útban vannak a kalitka rácsai, köztük csak pici réseken legelhetik a kölest. Belülre meg nem akaszthatom föl nekik, mert ahhoz szűk a hely, nem tudnának kényelmesen aludni. Hogy kicsit egyszerűbb hozzáférést biztosítsak az alvás előtti és ébredés utáni nasihoz, azt találtam ki, hogy nem húzom ki két oldalra a kölesfürtöket (így legalább a rövideket is föl tudom használni), hanem egyenesen lógatom be őket, a rács két drótja közé. Gondoltam, így majd könnyebben, nagyobb felületen tudják enni az imádott nasikájukat.
Láttam ugyan én magam is mindjárt, hogy ez sem igazán jó ötlet, mert így meg túl rövid a köles elérhető része, ráadásul azt is kettőbe vágja a rágicsa-botocska – de azért arra nem számítottam, hogy a szárnyaskáimat akkora elkeseredésbe taszajtom az új ötletemmel, mint amekkorába végül is sikerült. Minden este üdvrivalgással fogadják a kölesfürtöket szegénykéim (pedig ekkorra már igazán nem éhesek, hisz legalább egy órája folyamatosan etetem őket, mire a kölesig eljutunk), ám az új módi láttán az öröm csak addig tartott, míg föl nem akasztottam a két szegény kölest a helyére. El éppen nem menekültek tőle, sőt ímmel-ámmal eszegették is, ha már ott volt – de hang nem jött ki a csőrükön egészen a villanyoltásig, a szemükben pedig annyi volt az értetlenség és a riadalom, hogy majdnem megszakadt a szívem értük. Ráadásul a rágó botocskáról való vízcsepp-vadászat se volt olyan kényelmes, mint máskor, mert útban volt a két köles – márpedig a botról való ivás is a legkedvesebb szertartásaik egyike. Úgyhogy sikerült egy tökéletesen elbaltázott, rosszkedvű estét szereznem szegény kis ártatlanjaimnak, igazán csak merő jóindulatból.
Másnapra persze helyreállt a világ rendje : maradt a két oldalra széthúzott, megszokott köles-függöny, azzal a különbséggel, hogy a felfüggesztésből kiiktattam a két csipeszt. Így ugyan tovább tart nekem a fölszerelés, viszont a madárkák annyival is többet érnek el, amennyit a csipesz eddig elfoglalt a köles helyéből. Egyelőre nincs jobb ötletem – de a célszemélyek ezzel is meg vannak elégedve.Azt meg talán mondanom sem kell (ha már köles, említsük meg ezt is), hogy Csivi Banya minden áldott este jól becsapja szerencsétlen Csuvikát : vadul zabálja a saját helyén a saját kölesfürtjét, míg én végzem körülöttük a még hátralévő tennivalókat, aztán mikor rájuk terítem az éjszakai takarót, egy elegáns csőrcsapással lelöki Csuvikát a helyéről, mert úgy dönt, hogy mégis inkább azon az oldalon szeretne aludni. A sivákoló Csuvikának meg ott hagyja a maga lekopasztott kölesfürtjét... Hogy átcseréljem a két fürtöt (ahogy igazságos lenne), az már ilyenkor szóba se jöhet, mert túl sok spárgát kellene levagdosni és újra kötözni. Csuvika sír, Csivike kajánul röhög – és ez így megy, majdnem minden este. Úgyhogy Csuvikának sincs könnyű élete, az ő imádott, ám kissé furmányos arája mellett.
*
*
*
(2014)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
*
*
*
Új kommentek